My Villain {Loki ff -hun}

Wine and Prophecy

- Mi történt? - kérdezte Loki nagyokat pislogva, én pedig magatehetetlenül omlottam bele a férfi karjaiba, annyira szorosan magamhoz ölelve őt, amennyire csak a pici testemtől ez kitelt. Loki igencsak meglepődhetett, mivel elég sután ölelt vissza, de legalább visszaölelt. És ez baromira jó érzéssel töltött el.

Lassacskán elengedtem őt, majd mindkét kezem közé fogtam a férfi arcát.

- Azt hittem elveszítettelek - suttogtam erőtlenül, mélyen a szemébe nézve. Loki arca meglepettséget tükrözött, de aztán gúnyosan elmosolyodott. Nem azzal a rosszindulatú fajta  gúnnyal, hanem inkább a szórakozott félével.

- Hát te nem tudod, hogy én mindig kijátszom a halált? - nevette el magát, majd megsimogatta az arcomat a jobb kezével, én pedig beleborzongtam az érintésébe. - Aggódtál értem?

- Hogy aggódtam-e? - nevettem fel azonnal, egész drámaian, majd őszinteségi rohamomban minden kibukott belőlem, amit a szívemben őrizgettem abban a pillanatban. - A szívroham kerülgetett, Loki! Soha többé ne merészeld ezt tenni velem! - indítványoztam, mire szélesen elmosolyodott nekem pedig hatalmasat dobbant bele a szívem ennek hatására. Hiányzott már ez. Az, hogy Loki így mosolyogjon rám. Pedig talán egy napnál nem is telt el több mióta nem beszéltünk, mégis, egy örökkévalóságnak éreztem.

- Nem fogsz elveszíteni - suttogta, majd pillanatokig csak mélyen egymás szemébe néztünk és már nem is érdekelt az, hogy mindenki minket bámult, hiszen olyan csend honolt körülöttünk, hogy Loki hangján kívül csak a sziklákat verdeső hullámok nesze volt hallható. Egészen pontosan addig, ameddig Valkyrie meg nem köszörülte a torkát.

- Nem szeretnék zavarni, de el kellene indulnunk a nornákhoz. Ha szerencsénk van és még ma el tudjuk intézni a dolgot, akkor mehetünk is vissza Undraveldbe, mert kétlem, hogy a kígyó ilyen verés után most visszamerészkedne ide!

- Adná az ég! - fohászkodott Bruce, mire végre én is kapcsoltam, majd felsegítettem a fekete hajú istent, akit alig hagytam egy pici lélegzethez jutni ezidáig. Loki gyors mozdulatokkal leporolta magáról a homokot, majd elmosolyodott és felém nyújtotta a kezét. 

- Megígértem, hogy nem veszítesz el, nemde? - kérdezte. - Így biztosan nem fogsz!

Gyanús szemekkel meredtem a férfire, akinek büszkeségtől ragyogó vigyorát semmi sem törölhette volna le az arcáról, de természetesen elfogadtam az ajánlatát és kézenfogva kezdtünk el egyenesen a többiek után kullogni. Észrevettem, hogy Angrboda, aki Bruce mellett bandukolt többször is szomorúan hátrapillantott ránk, de igyekeztem nem törődni vele. Egyrészt kicsit szégyelltem magam amiatt, hogy a sárga földig lehordtam őt, másrészt meg mert ott csengett a fülemben Valkyrie tanácsa, miszerint nem kellene hagynom a vöröskének, hogy ilyen könnyűszerrel elcsábítsa mellőlem az istent.

- Loki, figyelj... amit a múltkor mondtam neked...

De a férfi csak a fejét rázta.

- Nem, én sajnálom. Nem voltam valami kedves veled és egyáltalán nem akartalak megbántani, szóval... fátylat rá vagy hogy mondják Midgardon! - nevetett, s ennek hatására én is eleresztettem egy egészen halvány, szomorkás mosolyt.

Tudtam, hogy hiába kér bocsánatot, hiszen kettőnk közül én voltam az, aki megalázóan és botrányosan viselkedett, ráadásul olyanokat vágtam szegény fejéhez, amiket nem feltétlenül szerettem volna vagy amiket egyáltalán nem is gondoltam komolyan, de már nagyon de nagyon azon a ponton voltam, hogy elpattanjon végre az a húr, amely eddig meggátolt abban, hogy ne ragadjam meg Loki arcát azonnal és megcsókoljam. Mert ez azt jelentette volna, hogy elveszítem a játékot. Bár az az igazság, hogy kezdett elmenni a kedvem attól, hogy megnyerjem és különben is... úgy éreztem, hogy Loki is ugyanúgy érez irántam, de ő a büszkesége miatt nem lenne képes lépni.