My Villain {Loki ff -hun}

The game is on

Anya hangjára ébredtem fel.

Egy pillanatig azt hittem, hogy otthon vagyok, hogy azért fekszem egyenesen, mert a kórházban vagyok, mert ismét meglőttek vagy valami... de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Még mindig Asgardban voltam, a fejem fölött egy nő pörgetett valami fénycsíkokat, közben pedig folyamatosan magyarázott valamit Thornak, aki szintén a fejem fölött állt.

Ijedten ültem fel a helyemen, mire a fénycsíkok eltűntek és csak egyetlen dolog kötötte le a figyelmemet: a sarokban álló Loki, aki aggodalmasan pillantott felém.

- Lexie... - helyezte a kezét Thor a vállamra. - Vissza kell feküdnöd!

Leráztam a kezét magamról, majd monoton hangon kijelentettem:

- Nincs semmi bajom!

A furcsa kőágyról sebtében lecsusszantam és nem törődve mindenki meredt bámulásával, Loki elé álltam, mélyen a szemeibe nézve.

- Mi a fene történik velem? - kérdeztem, könnyes szemekkel.

Loki csak pislogott rám, de nem válaszolt. Helyette inkább lesütötte a szemeit.

Reszketés fogott el. Tudtam, hogy valami történt velem, de nem tudtam volna megmondani, micsoda. Egy dologban voltam csak biztos: az álmom hibája, hogy ilyen állapotba kerültem.

- Lex, kérlek, feküdj vissza! - könyörgött Jane, mire csak egy hideg pillantást vetettem felé.

- Loki, szólj neki! - mondta Thor, mire Loki alig hallhatóan kezdte el motyogni:

- Tényleg jobb lenne, ha visszafeküdnél!

Megráztam a fejemet.

- Ameddig nem kapok választ arra, hogy mi a fene történt velem, biztosan nem fekszem! - jelentettem ki határozottan. Elegem volt a tudatlanságból.

Választ ismét nem kaptam.

- Szóval így játszunk? - kérdeztem cinikusan. - Akkor játsszunk így! - azzal a lendülettel pedig kirohantam a nyitott ajtón.

- Lexie! - kiáltott szinte mindenki egyszerre utánam, de hidegen hagyott. Csak rohantam és rohantam, azt sem tudtam, merre megyek, de könnyáztatta arcomtól nem is láttam.

Először történt meg velem az, hogy rettegtem itt, Asgardban. Rettenetesen féltem, hogy valaki megátkozott.

- Lexie! - ragadott karon valaki az egyik lassabb pillanatomban, majd a skarlátvörös függöny mögé vonszolt. Ugyan annál az ablaknál és ugyanazon függöny mögött álltunk, ahol a múltkor.

Nem érdekelt, ha hülyének néz vagy ha megvet, de ezúttal odapréseltem a homlokomat Loki mellkasának és zokogni kezdtem.

- Könyörgöm, Loki... - a szavak szinte alig jöttek - ... mondd el mi történt!

Loki egy ideig hallgatott. Nem ölelt át, nem is simogatott meg, azt sem éreztette velem, hogy itt van, de nem zavart. Egy sziklaszilárd valakire volt szükségem abban a pillanatban és ő tökéletesen megfelelt erre a célra.

- Álmot láttál. - mondott ki végre egy mondatot, bár semmit sem tudtam kezdeni egy olyan információval, amivel már eleve tisztában voltam. - Asgardban az álmok... nem csupán álmok. - folytatta, s a szavai megrémisztettek. - Az álmok tettekké szoktak válni, a tettek pedig megteremtik a valóságot.

- Meg fogunk halni! - suttogtam. - A szemem láttára tépik le a fejedet, Loki... 

Ekkor eltolt picit magától és a szemeimbe nézett.