STONE COLD ( ENDGAME )

első fejezet

Talán nem ez volt életünk legfényesebb döntése, s jól meglehet, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan azt mi elterveztük. Igazából minden reményünk elszállt, úgy ahogyan az én erőm is felmondta a szolgálatot.
Sokadik napja már az űrben bolyongtunk Tonyval és Nebulával, a biztos halált várva. Míg ők a hajót próbálták rendbe hozni, én addig folyamatosan csak gondolkoztam. Túl sok minden siklott végig az agyamon, de képtelen voltam rájönni, a bizonyos miértekre. Legfőképpen, teljesen elvesztettem az eszméletemet, s már abban sem voltam biztos, hogy megértettem Stephen tetteinek okát. Biztos, hogy mindennek így kellett lennie, de út közben már nem tudtam meglelni ezekre a választ. Kezdtem feladni, és sajnos nem csak az agyam, de a mágiám is hanyatlani kezdett. Fizikai állapotommal együtt. Attól tartottam, hogy talán Thanos műve lehet ez. Hisz, kié másé lenne? Lehet, hogy mikor összegyűjtötte a köveket, s végrehajtotta azt, amit akart, azután a kövek valahogy elvesztették valódi erejüket. Ezáltal a bennem lévő mágia is velük együtt kezdett feledésbe múlni. Mindez persze, csak szimpla feltételezés volt. Az engem - jobban mondva minket - ért veszteségek, túl nagyok és fájdalmasak voltak. Bár, már így is nagyon előreszaladtam...

21 nappal ezelőtt

– Figyelj kölyök, tudom, hogy most minden áron próbálsz valami kiutat keresni, de baromira nem ez a megoldás! - Stark hangja győzködő volt, és egyben megtört is. Átnéztem a kapun, és át akartam rajta lépni, de képtelen voltam. Csak akkor éreztem igazán a fájdalmat, melyet alig pár pillanattal azelőtt éltünk át. Lehajtottam fejemet, s a kapu szép lassan becsukódott mögöttem.
– Loki életben van...segíthet nekünk. - feleltem elhaló hangon.
– Thanos végzett vele, én láttam. - Nebula rám emelte tekintetét, és egy lépéssel közeledett felém. - Ott voltam, higgy nekem! Thanos fogva tartott, és megkínzott. Minden egyes tettéről tudtam, hisz a hajóján raboskodtam. - egy másodpercre elhallgatott, mire rá néztem. - Tudta, hogy ha elhiteti veled, hogy Loki a Sakaaron van, és még él, akkor te egyből odamész. Viszont a számításai mégsem voltak olyan jók, mivel te nem mentél oda, és ezért neki kellett a Földre küldenie a csatlósait, érted. Sok időt megspóroltál volna neki, ha vagy oly ostoba, hogy elhiszed.
– Azt mondta, hogy én vagyok a végzete. Miért nem tudtam végezni vele?
– Mert még csak egy kölyök vagy. - felelte Stark.
– Ne most jöjjön nekem ezzel! - léptem a férfi elé, és összeszorítottam a fogaimat. - Én legalább igyekszem kiutat keresni!
– Kiutat akarsz? Akkor nyiss egy varázskaput a Földre, és ne olyan álmokat kergess, amik csak mind szemfényvesztések!
– De ha mégis van rá esély, akkor...
– Elég! - emelte fel a kezét, hogy elnémítson. - Egy gyereket már elvesztettem, még egyet nem fogok! - szemei szinte szikrákat szórtak, és valahol legbelül egyet kellett vele értenem. Ha Nebula igazat szólt, és Thanos illúzió mind csak hamisak voltak, akkor nem volt miért a Sakaarra mennünk.
– Mit tudtál még meg róla, amíg vele voltál? - fordultam a nő felé.
– Thanos mindig is velejéig romlott és szívtelen volt. Ahol csak járt, a pusztulást és a halált hozta maga után. Megszállottan kereste a köveket, majd hallott a prófétáról...rólad. Minden egyes lépésével előtted akart járni, de te keresztül húztad a számításait.
– Miért pont Loki volt az, akivel oda akart csalni?
– Lokinak mindig is a megnyerés volt az erénye. - felelte Stark, miközben leült az egyik sziklára.
– Valahogy a kövek segítségével kapcsolatba tudtál lépni Thanossal, bár egy ideig még ő maga sem jött rá erre. Láttál dolgokat, amikről ő nem tudta, hogy akkor te is jelen vagy...még ha nem is fizikailag. - mondta Nebula. Nem tettem fel több kérdést, hisz elég volt az, amit a nő mondott. Minden, amiben hittem, minden, amibe kapaszkodni tudtam, egy pillanat töredéke alatt elszállt, pontosan úgy, mint ahogyan azok az emberek, akiket szerettem. Köddé vált minden, ami egykor jó volt. Szemeim könnyekkel teltek meg, s szívemben a szúró érzés olyan fájdalmasnak bizonyult, hogy képtelen voltam ellene harcolni.
– Menjünk haza. - éreztem, hogy Stark vállamra rakja kezét, és hangja már lágyabban csengett, mint pár pillanattal azelőtt. Lassan bólintottam egyet, majd megtöröltem arcomat. Szipogva emeltem fel kezemet, és a Földre gondoltam. Az otthonomra, amit már csak az emberiség fele népesíthetett be. Egyre jobban harcoltam elmémmel, de képtelen voltam rá, hogy megnyissam a kaput. Megrémültem, s tudtam, hogy akkor és ott, valami elromlott bennem. Valami olyan, ami eddig a mindennapjaim részese volt. Újra és újra megpróbáltam, de képtelen voltam rá. Minden reményemet elvesztettem. Minden egyes kis szál, amibe reménykedtem addig, elszakadt. - Hé, elég lesz. - Stark megfogta a karomat, és óvatosan lenyomta testem mellé. Egy aprócska hang jött csak ki a torkomon, mellyel annyit tudattam velük, hogy "sajnálom". Éreztem, hogy a két felnőtt összenézhetett, és minden erejükkel a továbbiakra terveztek. Haszontalanná váltam, és sebzetté.

22. nap

– Bekapcsolt? Hello Miss. Potts... Ha megkapod ezt a felvételt, ne légy szomorú. - Stark a sisakja előtt ült, és hátát a hajó fémes burkolatának támasztotta. Peppernek beszélt, vagyis inkább csak egy üzenetet vett fel a nőnek, melyet lehet, hogy soha nem kaphatott meg... Hangjából erős szomorúság hallatszott, melyet megszokott humorával vegyített. Az őrzök hajója adott nekünk egy utolsó esélyt, hogy haza juthassunk, de mivel - sok hajtómű elromlott, és az üzemanyagcellák is feladták a szolgálatot -, így a helyzet teljesen kilátástalan volt. Mindössze két napot tudtunk nyerni, de aznap már csak sodródtunk a semmiben. Magunkra maradtunk az űrben, ahol minden menthetetlennek tűnt, és nagy valószínűséggel az is volt. Ahogy a pilóta ülésben összekucorodva, a nagy feketeséget figyeltem, kezemben apám levelét szorongatva - melyet napi rendszerességgel olvastam el újra és újra, arra számítva, hogy talán fel vélek fedezni valami rejtett üzenetet, vagy utalást -, rá kellett ébrednem, hogy már csak pár órám maradt hátra. Minden múlandó volt, és jól tudtam, hogy már nincs több meglepetés, vagy mágia, ami rendbe tudná hozni a dolgainkat. Néha sikerült egy-egy aprócska kis szikrát előidéznem, de túl fáradt és elgyengült voltam ahhoz, hogy tovább próbálkozzak. Fizikai kimerültségem viszont, semmi sem volt ahhoz képes, amit a lelkem szenvedett meg. Nem voltam képes többé hinni abban, hogy minden jóra fordul. Hisz jól tudtam, hogy ezek mind hazugságok voltak. Ha mindennek így kellett lennie, mi miért bolyongtunk az űrben, a biztos halálra várva?
Mikor észrevettem, hogy Stark kikapcsolja a sisakot, hátra fordultam a székben. Maga elé meredt, de mikor megérezte, hogy nézem, felém kapta a fejét. Szinte csont és bőr volt, s szemei alatt hatalmas karikák ültek. Arca beesetten terült el szemeim előtt, és kiszáradt szájára egy apró mosoly ült.
– Minden rendben lesz, kölyök. - mondta, miközben felállt a földről. - Csak hunyd le a szemedet. - lassan a mellettem lévő üléshez botorkált, majd óvatosan ő is elhelyezkedett benne. - És álmodj valami szépet... - ez volt az utolsó szava, majd éreztem, hogy álomba merült. Egy ideig elnéztem a férfit, de végül tekintetemet a mellkasom előtt pihenő térdeimre vezettem. Én is csupa csont és bőr voltam. Vészesen a halál szélén állt mindegyikünk, kivéve talán Nebulát. Ő félig robot volt. Meglehet, hogy azután, ami után mi elpatkoltunk, ő még életben lett volna pár napig. Ölemben kezeimet pihentettem, melyekben a levelet szorongattam. Számhoz emelve megcsókoltam - az idő múlásával - már koszossá vált lapot, és éreztem, hogy valamilyen oknál fogva, egy könnycsepp hullik le arcomról. Nem akartam, hogy így érjen véget a történetem, hisz még oly sok mindenre rá akartam jönni. Vissza akartam hozni őket... Az apámat, aki oly sok éven keresztül mellettem volt, és megtanított arra, hogy miképp váljak azzá, aki vagyok. És persze a szerelmemet, Petert. Aki megtanított arra, hogy hogyan nevessek, és hogy mi is az az igazi szeretet. Visszaemlékeztem a kusza hajára, a kedves, ártatlan kis mosolyára. Arra a rövid kis időre, amit együtt tölthettünk, azelőtt...
Talán nem is bánkódtam tovább akkor, hisz a halál adott értelmet az életnek. Abban a tudatban hajtottam álomra a fejemet, hogy mi megpróbáltuk, hogy én megpróbáltam. Persze, tehettem volna többet is. Ok mindig akadt, amiért lehetett volna küzdeni, viszont aznap már nem vágytam másra, csak arra, hogy békében el tudjak aludni. Hogy többé, senki se okozhasson nekem fájdalmat. Stark jól mondta: csak egy kölyök voltam még. Egy kölyök, aki képtelen volt túlnőni az érzelmein, ezáltal azok váltak a végzetes hibáivá. Ha tehettem volna, mindent másképp tettem volna, vagyis, nem teljesen mindent, de ez akkor már nem számított. Hiszen...

Egyszer, úgy is minden véget ér.