STONE COLD ( ENDGAME )

huszonegyedik fejezet

Az eget már a Hold uralta. A csillagok fényesen ölelték körül a nagy kör alakú égitestet. A fekete hajú kislány smaragdzöld szemei, szinte ragyogva bámulták az eget. Bár lentről kiabálás szűrődött fel, ő valamiért meg tudott feledkezni erről. Megszokta már, hogy mindig ez történik, amikor anyu és apu túl sokat isznak a kelleténél. A szobájának ajtaja ekkor megnyikordult. Egy magas, fekete hajú alak tűnt fel, aki azonnal be is csukta maga után azt, mikor a lentről jövő hangok csak felerősödtek.
– Nem tudsz aludni? - kérdezte, ahogy beljebb sétált a lány szobájában. Amaz csak nemlegesen megrázta a fejét. - Gyere, olvasok egy mesét! - ült fel a lány ágyára a fiú. Nem lehetett több tizenhétnél. Az arcán fáradtság ült, szemei alatt lila karikák éktelenkedtek.
– De most ne haljon meg senki! - mondta a lány határozottan, ahogy befeküdt az ágyba, és magára húzta a takaróját.
– A való életben az emberek meghalnak, Jane.
– De ez egy mese! A meséknek pedig jól kell véget érniük! - okoskodott tovább.
– Ahogy óhajtja kisasszony! - mosolyodott el a fiú. Ahogy mesélésbe kezdett a kislány szinte azonnal elaludt. A fiú ügyelve arra, hogy ne ébressze fel a húgát, halkan megpróbált kiosonni a szobából, ám amint kinyitotta az ajtót, az anyjával találta szembe magát. A nő arca piros volt és duzzadt. Szemeiből egyszerre idegesség és félelem csillant. - Mi történt?
– Hozd a húgodat, elmegyünk! - felelte nyersen és lényegre törőn.
– Most aludt el, legalább hagyd, hogy reggelig nyugta legyen!
– Te ezt nem értheted... - mondta fogcsikorgatva a nő. - Az apád megőrült! - ezzel félrelökve a fiát sietett be a lány szobájába, hogy felébressze őt.
– Anya, kérlek! - sétált vissza a fiú is utána, majd megragadta a nő csuklóját. - Még csak gyerek, ne tedd ki ennek!
– Hagyd fiam, anyád bekattant... - egy másik hang szűrődött be az ajtón keresztül. Az apja alakja tűnt fel.
– Még hogy én! - csattant fel hisztérikusan a nő, és a férfihoz lépett, majd mutatóujját rá szegezte. - Tűnj innen!
– Ez az én házam, Olivia.
– Kurvára nem érdekel! - a nő ekkor már üvöltött.
A ház zavaros levegőjét, ekkor valami furcsa, és ismeretlen hang lengte át. Az ablakokon szűrődött be, majd már a padlókon keresztül is áramlani kezdett. A falak remegtek, a levegő egy pillanatra megdermedt a szobában.
– Mi ez... - szólalt meg rémülten a fiú fejét ide-oda kapkodva.
– Ki van ott? - szólalt meg az apja.
– Magicae sunt et semper tecum ... - suttogta az ismeretlen hang, mely nem volt emberi.
– Mi történik?! - a nő idegesen pillantott a remegő ablaküvegek felé.
– Jasper, fogd meg a húgodat, és tűnjetek el innen! - mondta az apja, s a fiúnak több sem kellett. Viszont ahogy meg akarta ragadni a húgát a bal kezével, a tenyerén egy hatalmas vágás keletkezett. Jasper fájdalmasan felüvöltve csapódott a mögötte lévő falnak, majd elájulva terült el a padlón.
– Jane! - sikoltott fel az anyja, miközben a kislány körül lila ködfelhő lebegett.
– Magicae sunt et semper tecum... - a hang már fülsüketítően éles volt.
– Jane, ébredj! - ragadta meg mind a két kezével a lányát a nő, ám ennek következtében a kezei elkezdtek feketévé válni. Mire a nő a férjére nézhetett volna, az egész teste porrá égett. A férfi könnyező szemekkel rogyott a földre, miközben mély hangja a levegőbe vágott.
– Magicae sunt et semper tecum...
– Elég legyen! - a férfi kirohanva a szobából, a hálóba sietett, és kikapta a szekrényből a sörétes puskáját. Megtöltötte, majd visszasietett a lánya szobájába. - Bárki is vagy, mutasd magad!
– Magicae sunt et semper tecum... - kántálta tovább a már vérfagyasztóan hűvössé vált hang.
– Elég! - a férfi ekkor a falba lőtt. A köd egyre csak gyűlt, és Jane apró testét valami az égbe emelte. A lány ájultan lebegett a semmiben.
– Jane... - a férfi ajkai remegtek, s szemei könnyesek voltak. - Engedd el őt!
– Ő a következő... - ez a hang már sokkal emberibben hangzott, de még mindig vérfagyasztó volt. A férfi felemelte a puskát és a lánynak szegezte. - Sajnálom. - mondta rekedten, a fegyver pedig kis hezitálás után elsült. A golyó mielőtt célba érhetett volna, azonnal elporladt a levegőben.
– Magicae sunt et semper tecum... Raven. - a férfi ekkor felüvöltött az égető fájdalomtól, mikor a lila köd köré gyűlve atomjaira bontotta. Jasper eközben magához tért. Kezén a hatalmas vágás megállíthatatlanul vérzett. - Senki nem maradhat életben...
– Őt hagyd! - kiáltott fel a kislány sikítva, mikor észhez tért a kábulatából. - Fuss!
Jasper remegő ajkaikkal és fájó végtagokkal sietett ki a szobából. Nem akarta hátrahagyni a húgát, nem akarta, hogy meghaljon. Mielőtt kiérhetett volna, egy hatalmas robbanás kilökte őt az ajtón, és hangos koppanással ért földet a kertjükben lévő betonon.

A levegőt kapkodva nyitottam ki szemeimet. Az orromból vér csordogált. Jasper szemei pontosan ugyan úgy könnyesek voltak, mint az enyémek. Engem kémlelt. Az egész testemet libabőr fedte. A kezeim remegtek. Éreztem a fájdalmat, ami körülvett abban a pillanatban minket.
– Már emlékszem... - mondtam őt nézve, kiszáradt torokkal. - Magicae sunt et semper tecum... - suttogtam a latin szöveget. - A mágia mindig veled marad... Raven.
– Mi vagy te? - kérdezte remegő ajkakkal a férfi. Annyiszor megkaptam ezt a kérdést, hogy néha már én magam sem tudtam erre választ adni.
– A hetedik végtelen kő. - feleltem. - Én vagyok a mágia.