STONE COLD ( ENDGAME )

tizenhatodik fejezet

– Szóval... akkor mégis csak mágus vagy! - arcára ismét kaján mosoly ült.
– Az voltam. - pontosítottam. - Minden esetre ennyit rólam. - vontam vállat. Nem értettem, hogy miért osztottam meg vele az életem történetét, egyszerűen csak valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag...bíztam benne. Nem tudom, hogy mi késztetett rá, csak egy megérzés volt. Lehet egy rohadt nagy hiba, de már nem számított. - Na és veled mi a helyzet? - pillantottam vissza felé. - Úgy fer ha te is mesélsz magadról valamit! - emlékeztettem, amikor ellenkezni akart.
– Te sosem adod fel, igaz? - kérdezte egy rejtélyes mosollyal az arcán, majd végül felsóhajtott, és maga elé bámulva sétált tovább. - Igazából nagyon ködös a gyerekkorom. Nem emlékszem túl sok mindenre. Az utolsó emlékem egy nagy lila villanás, és az utána lévő fekete űr. Tizenhét évesen ébredtem fel a kórházba, ezzel. - mutatta fel ismét a kezét, amin a heg volt. - Azt mondták, hogy agyrázkódásom volt. A szüleim karamboloztak, és csak én éltem túl. Aztán mikor tizennyolc lettem megszöktem az árvaházból. Sok ideig loptam, és egyszer valahogy összetalálkoztam Nick Furyval. Azóta neki dolgozom. Vagyis ugye...csak dolgoztam.
Csöndesen hallgattam a történetét. Magam sem értem, hogy hogyan jutottunk el idáig. Ahogy sokan mondják: Ezt dobta a gép.
– Sajnálom. - mondtam egyszerűen.
– Ugyan mit? - pillant rám. - Összességében, én szeretem az életemet, viszont az a kiesett tizenhat év érdekelne. De hát, ezt dobta a gép, nem igaz?
Oké, ez fura volt. - konstantálom magamban.
– Amúgy miért bízol meg bennem? - kérdezősködött tovább. - Mivel hát gondolom, nem minden jött-mentnek teregeted ki a mágus mivoltodat!
– Valamilyen oknál fogva megbízok benned. - feleltem őszintén.
– Nos bármilyen furcsa is, ez az érzés kölcsönös kislány. - kacsintott rám, de már nem tudtam visszaszólni, mert Steve lépett elénk. Egyszerre ijedtem és lepődtem meg a hirtelen jött férfitól.
– Tony látni akar! - mondta lágy hangon, bár a szemei szikrákat szórtak a mellettem álló félre.
– Nyugi, csak beszélgettünk. - mondtam egy lágy mosoly kíséretében, de Jasper csak fokozva Steve rejtett ingerültségén, meglökte a vállamat a vállával. Szem forgatva otthagytam őket, és felsétáltam a faház verandájára. Nem is kellett bekopognom a házba, mivel megpillantottam a veranda végén ülő két alakot. Lassan lépkedtem a férfi és a nő felé. Ahogy meghallotta a cipőm koppanását a fa burkolaton, egyből felém kapta a fejét. A haja már kissé őszes volt. Arcán több ránc is megjelent már, amely csak az idő sürgető és megállíthatatlan múlására emlékeztetett. Tekintetében nem volt harag, csak szín tiszta boldogság. Talán a nagy Anthony Stark tényleg békére lelt a rivaldafénytől távol?
Mielőtt bármit is mondhattam volna, felkelt a székéből, és felém lépve magához ölelt. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hogyan reagáljak, de amint megpillantottam az előttem álló Natashát, aki a könnyeivel dacolva, csak összefonta maga előtt kezeit, és beszívva alsó ajkát, biztatóan bólintott egyet. Nem habozva tovább, viszonoztam Tony gesztusát. Éreztem, hogy az én szemeimbe is könnyek gyűlnek a sok emlék kapcsán.
– Hiányoztál kölyök. - mondta, amikor elengedett. Arcán mosoly ült, és a ráncai ide-oda különböző íveket írtak le.
– Hogy vagy? - már nem is emlékeztem, hogy egyáltalán tegezhettem-e őt így, de nem is számított. Családtag volt.
– Már jól. - mondta, viszont, amint folytathatta volna, egy gyerekhang hasított a levegőbe, és egy mogyoróbarna fürtökkel, és gyönyörű pofival megáldott kislány szaladt ki a verandára. Csíntalan nevetéssel rohant Tonyhoz, aki azonnal fel is kapta őt. Tátott szájjal figyeltem a jelentet. Egyszerre fogott el a boldogság és a fájdalom kettőse.
Hogy maradhatott ki az életemből ennyi fontos idő? - Raven, ő itt Morgan. Morgan, ő itt Raven, a keresztanyukád. - a szó hallatán már a szemeim is elkerekedtek.
– Ke-keresztanyukád? - néztem értetlenül Tony szemeibe, majd ismét Natashára. Láthatóan ő nem volt ennyire meglepődve.
– Szívem, menj vissza a mamihoz, apunak most van egy kis dolga. Vidd magaddal Nat nénit is! - rakta le mosolyogva a lányát a férfi. Morgan átölelve a lábamat visszaszaladt a házba. Tony Natre pillantott, aki abban a percben követte a kislányt. - Jobb lesz, ha leülünk! - nézett rám Tony, majd visszasétált a kerti székhez, ahova én is követtem. Leültem mellé, teljesen lefagyottan. - Amikor kómába estél, minden este meglátogattalak. - kezdett bele, miközben előre fele bámult a gyönyörű kis folyóra, amelynek vize szép lassan sodródott az áramlattal. - Úgy éreztem, hogy felelősséggel tartozom. Miután a doki... - egy másodpercre elhallgatott. Tudta, hogy lehet mindez még túl sok nekem, és feltépi a sebet, de csak biztatóan bólintottam, kérve, hogy folytassa. - Szóval a doki kért még meg rá, hogy ha bármi is történne vele, én legyek itt neked. Így is tettem. - felsóhajtott. - Bár nagyon esélyes volt, hogy sosem ébredsz fel, mi bizakodtunk. Pepper találta ki, hogy te lehetnél a keresztanyja a kicsinek. Mondjuk, nem tudtuk, hogy vallásos vagy-e, de Pep téged akart. Ezzel is bízva abban, hogy Morgan majd láthat téged egyszer.
– Gyönyörű kislányod van, Tony! - mondtam szinte már szinte teljesen berekedt hangon. Szemeimben a könnyek kezdtek utat engedni maguknak. - Köszönöm, hogy nem hagytál magamra. Sokkal tartozom! - ekkor felém pillantott.
– Élsz, Raven. Nekem ennyi pont elég. Viszont áruld már el, hogy most mi ez az egész őrültség, amibe belekevertek ezek az őskövületek! - hangjában nem éreztem rosszallást.
– Hosszú történet. Csak meg kéne találni New York legjobb hackerét. És köztudottan, nálad fejlettebb technológiát senki sem használt még a történelem során. - mosolyodtam el.
– Oké, segítek. - mondta egyszerűen, már túl gyorsan is. - Egy feltétellel! - mutatta fel az ujját. Kérdőn nézve rá vártam a folytatást. - Gyere el többször hozzánk, és ismerd meg Morgant!
– Azt hittem, hogy ez magától értetődő. - ráztam nevetve a fejemet. - Megtiszteltek, hogy az élete részese lehetek!- feleltem őszintén. Talán nagyon régóta először, újra elöntötte a szívemet a melegség. És a szeretet, amelyet azok az emberek nyújtottak, akik már a családom részévé válltak.

. . .. . .. . .. . .. . .. . .
Apu, te is büszke lettél volna rám, igaz?