STONE COLD ( ENDGAME )

második fejezet

Éles fényre ébredtem. Már a mennyben lehettünk, vagy a pokol tűzének hivalkodó fénye volt az, amit láttam?
Meglepetésemre: egyik sem. A ragyogás egy nőből jött, aki a hajó túlsó felén lebegett a nagy semmiben. Szemeim elkerekedtek, s ajkaim elnyíltak egymástól. A nő mosolyogva nézett minket az üvegen túlról. Felálltam a székből, és lassan közelebb sétáltam hozzá. Kezemet az üvegnek nyomtam, mire az ő sárga fényekben izzó tenyere is hozzásimult az átlátszó felülethez, pontosan az enyémmel szemben. Éreztem, hogy szemeim ragyognak, mikor a nőre emeletem a tekintetemet. Csak akkor vettem jobban szemügyre őt. Emberi kinézete volt, de mégsem lehetett teljesen az, mivel szinte csak egy díszes páncélszerűség fedte testét, de arcán semmilyen készülék nem volt, amely segíthette volna őt az űrben lélegezni. Elvettem a kezemet az üvegtől és Starkra néztem. A férfi mozdulatlanul feküdt. Egy pillanatra megrémülve lépkedtem oda hozzá, de megkönnyebbülve vettem észre, hogy a mellkasa még mozgott. Ismét a nőre néztem, aki kíváncsian kémlelt minket. A műszerfalhoz lépve lenyomtam egy gombot, amellyel nagyon reméltem, hogy képesek leszünk kommunikálni.
– Érted, amit mondok? - beszéltem bele az ott lévő mikrofonba. Rá sem ismertem a hangomra. A szám már szinte teljesen kiszáradt, és az oxigén is sürgősen fogyott. A nőre néztem, aki csak bólintott egyet. - Földi vagy? - kérdeztem, mire csak megrázta kissé a kezét, ezzel arra utalva, hogy igen is, meg nem is. - Oké... - sóhajtottam fel. - Haza tudnál minket vinni? Ismered a bosszúállókat? - reménykedve néztem rá. Ő viszont felemelte a bal kezét, és az alkarján elkezdett valamit nyomkodni, majd a szájához emelte.
– Történetesen, ők küldtek ide értetek. Kössétek be magatokat, rázós utunk lesz! - hangja lágy volt, és kedves. Hatalmas kő esett le a szívemről, és azt hittem, hogy csak álmodom, de túl valóságos volt minden. Tonyhoz sietve, bekötöttem az övét, mire ébredezni kezdett.
– Mi az kölyök, meghaltunk már? - kérdezte kómásan.
– Nem. - feleltem. - Haza fogunk jutni! - erre szinte, mintha teljesen felráztam volna, kinyíltak a szemei. Ajkai elnyíltak egymástól, majd miután eléggé megbámulta az előttünk lebegő a nőt, rám nézett. - Nyugalom, segíteni jött. - mondtam neki, majd a hajó hátuljába néztem. - Nebula! - kezdtem el a másik nő nevét kiabálni, aki hamarosan meg is jelent, és furcsa mód: az ő arcára is meglepettség ült ki, mikor meglátta az idegent. - Kösd be magad! - utasítottam, majd én is helyet foglaltam. Az űrben várakozó nő arcát, már egy sisak fedte, mely szőke haját egy taréjjá varázsolta át.
– Kapaszkodjatok! - beszélt bele nekünk a készülékbe, majd egy szempillantás alatt, a hajó alsó vázánál volt, és mi már el is kezdtünk gyorsulni a sötétségben...
Olyan elképzelhetetlen volt az egész. Az egyik pillanatban még a halálunkat vártunk, a másikban pedig már hazafelé tartottunk, egy nővel karöltve, akinek az életünket köszönhettünk, s akkor még csak a nevét sem tudtuk. Stark csöndesen ült a mellettem lévő ülésben, és maga elé meredve nézte az űrt, melyet már oly régóta kémlelt a hajóból. Nebula mereven foglalt helyet a mögöttünk lévő utasülésben, és karjaival megkapaszkodott annak karfáiban, hátát pedig könnyedén kihúzta. Mindenkiben meghűlt a vér, és képtelenek voltunk felfogni, hogy megmenekülhetünk. Annyira beletörődtünk már a végbe, hogy szinte sokként ért az a megcáfolhatatlan csavar. A nő azt mondta, hogy a bosszúállók küldték őt ide. Ezek szerint, nagy esély volt arra, hogy a csapatukból legalább páran túlélték ezt az egészet. Vagyis, csak próbáltam következtetni, de egy valamiben biztos voltam: nekem már, nem maradt senkim sem... Vagyis, az egyetlen személy, akihez még egy kis apró reményt fűztem az életben maradásához, fogalmam sem volt, hogy - ha túl is élte ezt az egészet -, akkor hol tartózkodhatott. Ahogy jobban elgondolkoztam, talán marad egy szemernyi esély arra is, hogy Wong is valamilyen módon életben maradhatott. Elhatároztam, hogy amint hazaérünk, és ép ésszel felfogjuk a veszteségeink súlyát, akkor el fogok menni a szentélybe, és felmérem az ott okozott károkat. Meg persze, ha ott mindenki... Szóval, ha ott már nem maradt más, aki védhette volna a helyet, akkor én voltam az egyetlen, aki a szentély védelmezője lehetett. Stephen ezért is képzett ki elsősorban.
Lényegében igazából ezen kívül, fogalmam sem volt, hogy mihez fogok kezdeni, de talán még volt egy lehetőség, hogy mindent visszaforgassunk. Talán ha megtaláljuk Thanost, és visszaszerezzük a köveket, akkor még helyre tudjuk hozni a dolgokat. A világ visszanyerheti az egyensúlyát. Legjobban engem, a mágiám hanyatlása aggasztott. Két lehetőség között ugráltam megállás nélkül. Ez vagy a titáni műve volt, vagy a gyászé és a mérhetetlen fájdalomé, amit ők hagytak maguk után. Kellett lennie egy kiskapunak, hisz apám nem ok nélkül tette azt, amit. Ő látta, hogy mi fog történni. Ő tudta, és azért cselekedett úgy ahogy. De, hogy mi az a végkifejlet, amit láthatott, annak nekem kellett rájönnöm. Akkor még nem tudtam arról, hogy mitévő legyek ez ügyben. Viszont a későbbiekben, hatalmas árat kellett érte fizetnünk...
– Hé kölyök! - Stark hangja zökkentett vissza a jelenbe. - Ne agyalj annyit... - nézett rám szomorkás arccal. Azon töprenghetett, hogy vajon látja e még Miss. Pottsot. De ha mégsem így lett volna, akkor ő sem tudta volna elviselni azt a sok csalódást, mely nagy részben mindannyiunkat egységesen ért. Azt a sok fájdalmat és veszteséget... Kinek nagyobb, s kinek kisebb mértékben.
– Félek hazamenni. - sóhajtottam fel. Amíg hetekig a nagy semmi közepén sodródtunk, volt elég időnk arra, hogy jobban kiismerjük egymást. - Félek attól, hogy nem fogom bírni azt, ami majd ott fogad minket...
– Hidd el, ezzel nem vagy egyedül. - mondta a férfi, majd tekintetét ismét a csillagokra vezette. Én is így tettem. - Tudod, ebben a melóban ez a legnehezebb, hogy nem menthetsz meg mindenkit, és ezzel a tudattal együtt kell élned... - erre egyből felé kaptam a fejemet. - De ezt még talán, megpróbálhatjuk helyrehozni. - nézett ő is rám, egy apró mosoly kíséretében. - Ehhez viszont az kell, hogy erős légy! A doki is így akarná. - tette hozzá. Kezdtem azt érezni, hogy ezt azért mondja, hogy saját magát is meggyőzze ezzel kapcsolatban, és talán valahol sikerült is neki.
A távolból kirajzolódott a Föld sziluettje, melyben keveredtek a kékes-barnás és zöldes színek. Hitetlenkedve meredtem a bolygónkra, hisz nem tudtam felfogni, hogy tényleg sikerült haza jutnunk. Otthon voltunk... Ahogy beléptünk a légkörbe és gyorsulni kezdett a hajó, mindhármunknak erősen meg kellett kapaszkodnia az ülések karfáiban. Lehunytam szememet, mikor ismét fényesség tárult elénk a gyors zuhanástól. Sosem hittem volna, hogy még létezhetnek csodák, de ez akkor az volt. A csoda. S az édes kín, mely vele társult a hazajövetelünk során.
Istenem, csak adj még egy esélyt, hogy helyrehozzunk mindent. Kérlek, hadd kapjuk vissza őket...