STONE COLD ( ENDGAME )

huszonhatodik fejezet

A harc nem kis fáradozással járt. Bár be kell, hogy valljam: elég király volt.
Több százezreivel jöttek, és még így sem voltunk elegen. Rohantunk, ugrottunk, repültünk. Minden csata, amit egészen addig megnyertek, eltörpült ez mellett. Thanos serege könyörtelen volt, és a teljes pusztításra született. Ahogy körültekintettem párszor az égben, megpillantottam Jaspert és Madisont, akik egymás segítségére sietve öldökölték a szörnyeket. Ám, mikor egy nagyobb horda rohant köréjük, egy erőteljes mozdulattal elporlasztottam őket, ezzel is időt nyerve nekik. Jasper a nagy csapások közepette felpillantott rám és elmosolyodott, majd kezével az egyik irányba bökött. Azonnal arra fordulva láttam, hogy felém közeledik egy lebegő szörny, amely egy hatalmas pengékből készült gilisztára emlékeztetett. Nem gondolkozva, átrepültem a bestia gyomrán keresztül, és belülről robbantottam szét. Nem az volt életem legjobb élménye... De élveztem, hogy újra hatalmába kerített a mágia.
Mikor adódott egy pillanat, leröppentem apámhoz, és szó nélkül öleltem át őt. Erősen szorított magához, és kezeivel átkarolt.
– Egy a 14 millióhoz mi? - kérdeztem, miközben elengedtem.
– Megnőttél. - simított végig hajamon az arcomat kémlelve. Szemeiben viszont valami furcsa dolog villant meg. Fájdalom?
– Apa, mi a baj? - kérdeztem kétségbeesetten.
– Semmi. - felelte. - Büszke vagyok rád! - egy lágy csókot nyomott a homlokomra, majd elrugaszkodva tovább ugrott, hogy a körülöttünk lévő szörnyeket elpusztítsa. Annyi kérdésem lett volna még, de nem volt elég időnk rá.
– El kell juttatnunk a kesztyűt a furgonhoz! - hallottam meg a távolból Steve hangját. Odarepülve felé, hirtelen mellém csapódott be egy lövedék, ezért elvesztettem az egyensúlyomat, de ő azonnal elkapott, s olyan közel húzott magához, mint még soha. - Első randinak nem is rossz, mi? - kérdezte.
– Romantikus pasas vagy, azt meg kell hagyni! - engedtem el, majd szemeimmel a nagy kavalkádba a kesztyűt kerestem. - Át kell juttatni a portálon? - kérdeztem, de mire válaszolhatott volna, egy hatalmas durranó hang törte meg az ég csöndjét.
– Mi volt ez? - kérdezte Steve.
– Valami belépett a légkörbe. - felelte Tony.
És nem is akármi volt az. Személyesen Carol Denvers fénylő alakja tűnt fel a felhőkben, s nem tétovázva azonnal Thanos anyahajóját vette célba, ami nem sokkal ezután lezuhant, bele a vízbe. A gát átszakadt, de apa pont ott volt, hogy visszatartsa a töménytelen mennyiségű vizet.
– Danvers. - szólt bele Steve a sisakban lévő kommunikációs jelvevőbe. - Át kéne vinni a kesztyűt a furgonon!
– Rajta vagyok! - felelte a nő. Steve felém pillantott.
– Megyek, segítek nekik!
– Hé. - rántott vissza egy pillanatra, majd egy csókot lehelt ajkaimra. - Holnaptól ismét minden normális lesz, ígérem. - nyomta a homlokát az enyémnek.
– Az én életem sosem volt normális. - mondtam őszintén egy mosoly kíséretében, majd pedig elröppentem egészen... Peter felé. Nála volt a kesztyű. Földet érve, az összekucorodott alakja fogadott.
– Nem adom! - kiáltott fel, mielőtt felnézhetett volna.
– Peter, én vagyok az! - szólaltam meg mellé guggolva.
– Raven! - ismerte fel a hangomat, majd felülve végignézett rajtam. - De hisz te...
– Egy kicsit megöregedtem, igen.
– Még mindig... gyönyörű vagy. - a fejemet rázva öleltem őt magamhoz.
– Add ezt ide! - vettem el tőle a kesztyűt.
– Hogy fogod átvinni ezt rajtuk? - nézett a felénk rohanó sereg felé.
– Ne aggódj! - szállt le ekkor Carol mellém egy mosoly kíséretében.
– Van segítsége. - mondta a Wakandai vezérnő.
A csapatunk minden egyes női tagja velem volt. Megállíthatatlanok voltunk. Amelia eltökélten mosolyogva bólintott. Éreztem az ereimben a pezsgést. Már majdnem sikerült. Jól emlékszem arra a pillanatra, már majdnem átsiklottam a kapun, amikor Thanos visszarántott. A fejem hangosan koppant a talajon. A fülem sípolni kezdett. Az orrom megtelt vérrel, a számmal együtt. A kesztyű kirepült a kezemből. Danvers küzdött a szörnyeteggel. Kezeimmel a száraz, fekete talajt markolásztam. Hirtelen úgy éreztem, hogy a rémálom újra megtörténik... A történelem megismétli önmagát... Rettegtem ettől.
S ekkor észrevettem a távolban apám alakját. Erősen és határozottan tartotta a felgyülemlett vizet. Ahogy elkapta a tekintetemet, a szemében ismét fájdalom csillant. Lehunyva szemeimet egy pillanatra, megéreztem forró könnyeimet, amik utat törtek maguknak, a véremmel együtt, ami a sebeimből ömlött.
Apa nem csinált semmi mást, csak felemelte a mutatóujját, s én egyszerre kaptam minden kérdésemre választ. A tekintetem lemerevedett, de abban a pillanatban, nem volt időm tovább gondolkodni. Fájó végtagjaimmal, szinte azonnal felugrottam a földről, és Thanos felé rohanva, kezeimmel megmarkoltam a kesztyűjét. Pontosan tudtam, hogy mit teszek. Ez volt az egyetlen megoldás... A kövek átcsúszva a kesztyűből, és beleivódtak a testembe, ahogy széttártam a karjaimat. Három kő a jobba, három pedig a balba véste bele magát. Az égető kín, a fájdalom, amely minden egyes idegszálamba szétterjedt, nem volt olyan erős, mint az a szeretet, amit azokért az emberekért éreztem, akikért azt tettem, amit. Üvöltve emelkedtem a magasba.
A szemeim előtt csak a sötétség volt.
A homlokom sajogni kezdett. A testem minden egyes porcikája átvette felettem az irányítást.
Azt mondják, hogy a halál pillanatában lepörög előttünk az egész életünk. Minden, amit addig ismertünk és szerettünk, egy pillanat alatt eltűnik. A lelkünk talán újjászületik egy új test, vagy egy új élőlény formájában.
De ki tudja, hogy ebből mi igaz, nem de?
Oly sokáig azt hittem, hogy nincs családom... Úgy hittem, hogy egy elcseszett hiba vagyok a gépezetben. Viszont, csak akkor ébredtem rá arra, hogy mindent rosszul ítéltem meg. Mert ahogy az Ősmágus is mondta: "Ha hatalom van valaki kezében, akkor nem mindenki képes különbséget tenni jó és rossz között. S ezáltal nem mindenki teheti meg azt, hogy egy sorsdöntő pillanatban helyesen cselekedjen..."
Pár hónappal azelőtt, még úgy voltam vele, hogy teljesen mindegy, hogy mi történik, de a múltnál már semmi sem lehet rosszabb...
Reménykedtem benne, hogy helyesen cselekedtem. A utolsó dolog, amit hallottam, az a bátyám üvöltése volt.
Néha áldozatot kell hoznunk a szeretteinkért, Jasper. Köszönöm, hogy visszakaphattalak téged... Sosem felejtelek el. Többé már nem...
Viszont az, amit tettem, mindenek felett állt.
A 14 millióból az egyetlen csata, amit megnyertünk, az ez volt.
Nem egy másik, hanem ez.
Tényleg ez volt életem harca. Steve jól mondta.
Steve... Nem lesz egyszerű megbirkóznia ezzel, de elég erős ahhoz, hogy mégis megtegye.
Tony... Vigyázz a keresztlányomra.
S végül, Apa... Hogy voltál képes nem elszólni magadat, mikor ott voltam?
Ő tudta, hogy ez lesz. A levele...
" Tudod, hogy mit kell tenned... tudni fogod."
Már tudom, Apa.
A jéghideg fájdalom, amit egészen addig a napig éreztem, szinte azonnal felszakadt, a többi sebeimmel együtt. A sok rejtély már nem volt fontos, mivel minden értelmet nyert. Végül minden kis darab a helyére került.

Sok szóbeszéd kering arról a tévhitről, hogy minden történet végül jól végződik.
Sajnos ez hazugság... Nem minden mese érhet véget boldogan. Úgy, ahogy nem minden mesének lehet vége sem. S az én mesémnek sincs túlságosan boldog vége... De pont ettől érdekes annyira, mert nem lehet mindig minden teljesen oké.
Néha kell egy kis fagy is, hogy értékeljük a boldog dolgokat az életünkben.
S mint már oly' sokszor emlegettem ezt az egészet, végülis, csak sikerült egy befejezést kreálnom magamnak. Bár még ha nem olyan kellemeset, mint amelyet szerettem volna, de legalább már tudom azt, hogy nem hiába adtam az életemet a világért.
Szóval tehát, így ér véget a mesém, nem igaz?
Azt hiszem, hogy jobb is lesz így...
Beteljesítettem a fellegek akaratát.
Már mindenki biztonságban van, és lesz is, amíg a mágiám körülöleli az univerzumot.
Ez volt az én történetem. S ez voltam én...

A nevem Raven. Raven Strange.
És én voltam a mágia.