STONE COLD ( ENDGAME )

hetedik fejezet

Az ember azt hinné, hogy mindezek után az idő gyorsan eltelik. Szinte észre sem vesszük, és elrepül a fejünk felett, és a régi események már pusztán egy porosodó emlékként maradnak meg bennünk.
Valakinél lehet, hogy ez így működött, de nem nálunk.
Sokunkkal megesett, hogy tovább akart lépni, és újra akarta kezdeni. Talán mi is tehettük volna ezt. Mert a legjobb, amit tehetünk, az az, hogy újrakezdünk mindent.
De mégis, milyen áron tettük volna, ha közbe velünk együtt vesz el az a sok esemény?
Sokáig nem akartam emlékezni.
Néha megnyugtató, hogyha visszagondolunk a régi időkre, máskor viszont gyötrelmes. Leginkább a tudat nem hagy nyugodni, hogy már nem tehetsz semmit, hogy minden olyan legyen mint régen. Akkor még nem volt minden ennyire...bonyolult.
Ezek mellett, viszont mégis ragaszkodunk az emlékekhez, mivel nekünk már csak azok maradtak. Néha fájdalmasan kapaszkodunk beléjük, hátha visszakaphatjuk őket. Viszont egy idő után rá kell jönnünk, hogy már semmi sem lesz ugyan olyan. Beleragadunk a jelenbe, ahonnan nincs menekvés. Se a múltba, se a jövőbe. Már ha megérjük azt, hogy mindezek után legyen jövőnk.
Attól félek leginkább, hogy elfelejtem őket. Nem fogok tudni már emlékezni Peter kusza hajára, és arra az átkozottul aranyos gyermeki mosolyára. Nem láthatom többé apám rosszalló nézését, és nem hallhatom óva intéseit. Soha többé nem találkozhatok Wonggal. Nem láthatom a barátnőm vörös fürtjeit. Minden odavész, és ehhez nem kell több, mint egy szempillantás.
Ugyanakkor attól is félek, hogy legbelül, sosem fogom tudni elengedni őket. Mardosni fog a bűntudat, és bármerre nézek, csak a kétségbeesett arcok fognak előbukkanni, segítségért kiáltva. Egy olyan segítségért, amit már soha nem kaphatnak meg.
Gondolataimból egy női hang húzott vissza, mikor leült mellém a padra.
– Hoztam egy kis kávét. - nyújtotta át nekem a forró bögrét.
– Köszönöm. - mondtam miközben elvettem tőle. Csendesen leült mellém, és ő is csak a fákat kémlelte. A szél néha bele-belekapott az ágakba, és meglengette a leveleket, amik ezáltal sistergő hangot hallattak. Május vége fele járhattunk már, de a fájdalom még mindig ugyan olyan borzalmas volt, mint amikor felébredtem, abban a teljesen új világban. Stephen és Peter nélkül. A mágiám nélkül.
– Hogy vagy? - törte meg végül a közöttünk lévő csendet. Nem tudtam, hogy mit is válaszolhatnék, hisz mindketten ugyan arra gondoltunk, szüntelenül... Nap nap után.
– És te? - fordítottam fejemet az ő irányába. Ajkai résnyire elnyíltak egymástól, amikor válaszolni akart, de végül csak becsukta a száját. Tekintetét elrántotta, és újra a fákat kezdte el kémlelni. Ha valaki átélte azt a fájdalmat, az ő volt, na és persze Steve Rogers. Viszont Natasha volt mellettem éjjel-nappal. Mondtam neki, hogy felesleges a 24 órás felügyelet, de csak nem adta be a derekát. Mintha még valahol élvezte is volna, hogy gondoskodhat valakiről.
– Nem mindig könnyű. - mondta egy kis hallgatás után. - És ez a fájdalom, sosem fog elmúlni. - sóhajtott fel, és szemeiben könnyek gyűltek.
– Talán tovább kéne lépnünk...
– Talán, de ha tovább lépek ki csinálja ezt? - nézett ismét rám. Láttam a szemeiben azt a rengeteg fájdalmat és kínt, amit legbelül én is éreztem. Nem tudtam együtt élni vele, de képtelen voltam továbblépni.
– Lehet, hogy nem is kéne csinálni semmit. Csak újra kéne kezdenünk mindent. - tekintetem a lábaimra szökött. Én sem hittem el a saját szavaimat. Talán, csak meg akartam győzni magamat minderről. Ismét egy kis csend állt be közénk. Lassan kortyolgattuk a kávénkat, és a tájban "gyönyörködtünk", már amennyire képesek voltunk ezt tenni.
– Régen nem volt semmin. - felé tekintettem, és vártam, hogy folytassa. Összehúzta magán a zöld dzsekijét. - Aztán jött ez... Ez a csapat. Akár egy család. - nézett a mögöttünk elterülő hatalmas épületre. Egy aprócska mosoly bújt meg az arcán, és szemei szinte ragyogtak, ahogy felidézte magában az emlékeket. Néha megnyugtató... - Belőlem meg sokkal jobb ember lett. És bár ők már... nincsenek... Még mindig jobb akarok lenni. - Máskor viszont gyötrelmes.
Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Natasha Romanoffról nem hittem volna, hogy egyszer mindezt meg fogom tudni. Mikor már nem mondott mást, és csak a bögrének a fülét simogatta, szavakra találtam borús elmémben.
– Sosem fog elmúlni. - bólintottam, miközben kiejtettem a szavakat. - Mindig ott lesz velünk, de talán lesz idő, mikor már nem érzed minden egyes percben. Mikor minden düh és negatív érzés el fog halványodni, és már csak a szeretet marad. - mondtam neki ezt már őszintén. Nem felelt, csak szomorkás mosollyal figyelt engem. Szemeiben, akkor már nem fájdalmat láttam, hanem sokkal inkább megértést és szeretetet.
– Nem hittem, hogy lesz aki megérti majd, hogy mennyire nehéz is ez. Te érted... - mondta kedvesen.
Egy ideig még ott ültünk. Nem beszéltünk túl sokat, hisz nem volt rá szükség. Viszont egy idő után már kezdett mindkettőnknek unalmas lenni a helyzet, ezért Natasha csak elvette tőlem a bögrét, és kinyitotta előttem az ajtót. A mankóim segítségével lassan belépkedtem az otthonként szolgáló helyiségbe. Nem volt komfortos, de ezek után már nem is tudom, hogy hol lett volna olyan. Nem mehettem el a szentélybe. Legalábis Steve azt javasolta, hogy még várjak vele, mivel lehet, hogy túlságosan sokként érne, ami ott fogad. Ezért nem is mentem, de valahol legbelül nem is akartam. Az ígéretem miszerint oda megyek el legelősször, megbukott. Kezdtem aggódni, hogy tényleg ennél is jobban megviselne, ha látnám a régi otthonomat. Ha belegondolok, már nem is voltam tisztában a szó jelentésével.
Otthon?
Mégis mit jelent?
Egy helyet ahol élhetek? Tetőt a fejem fölött? Egy olyan dolgot, ahol azok az embere vesznek körül akiket szeretek?
Mégis hol vannak ezek az emberek?
Halottak.
Úgy, ahogyan még sokan mások is, akiknek a családtagjai örökké gyászolják őket. Mindez pedig egy szörnyetegnek köszönhető, akit képtelenek voltunk megállítani.
Képtelen voltam arra, hogy szembenézzek vele, és legyőzzem.
Hisz még csak egy gyerek voltam... Viszont akkorra már felnőttem, és valahol mélyen bosszút forraltam, bár azt sosem tudtam, hogy hogyan szolgáltathatnám vissza.
Jéghideg lettem, kívül és belül.
Az erőm cserbenhagyott. A többi kővel együtt pusztult.
Legalábbis, ebben a tudatban éltem, addig a pillanatig, amíg rá nem jöttem valami nagyon fontosra... Sosem én számítottam, hanem az a cél, amit mindig is képviseltem. Én lehettem az egyetlen, aki megnyugvást tudott hozni nem csak a Földnek, hanem az univerzumnak is egyben. Viszont ezért, hatalmas árat kellett fizetnem, amikor eljött a pillanat...