STONE COLD ( ENDGAME )

hatodik fejezet

Vártam a férfi reakcióját. Csöndesen hallgatta végig a történetemet, ami valószínűleg első hallásra kissé megbolygatott mindent. Hisz, mindazok után, amin végigmentünk, lehet túl sok volt. Kezeit összefonta mellkasa előtt, és elmélkedve maga elé bámult.
– Thanos elpusztította a köveket, igaz? - kérdeztem, és hangomból nyugodtság áradt. Már teljesen mindegy volt, hogy mit akart eltitkolni, mivel legbelül tudtam az igazságot. És bármennyire is fájt, el kellett fogadnom, hogy nem tehetek semmit.
Nem válaszolt, csak nagyon lassan bólintva felelte kérdésemre.
– Úgy hiszed, hogy a kövekkel együtt, a benned rejlő hetedik kő ereje is elveszett? - nézett végül rám.
– Igen. Más magyarázat híján, csak ez az egy van, ami történhetett.
– Mire odaértünk, már nem voltak meg. Azt mondta, hogy már nem volt szüksége rá, és elpusztította őket, hogy képtelenek legyünk visszaváltoztatni a dolgokat. - hangjából egy kis düh áradt, de még így is képes volt megőrizni a hidegvérét. - Miért hagyott életben? Mármint, azt mondtad, hogy elkapott. Miért kockáztatta meg mégis inkább a nehezebb utat?
– Nos, Stephen... - egy pillanatra elnémultam, miután kiejtettem a férfi nevét. - Szóval, miután Thanos elfogott, az apám megpróbálta őt kicselezni. Azt mondta, hogy a próféta, ami rólam szólt, amelyet évmilliókkal ezelőtt keletkezett, hamis. El akarta hitetni vele, hogy nincs is bennem semmilyen mágia. A hat végtelen kő együtt volt erre képes. - mutattam ki az ablakon. - Viszont, engem felhasználva, a többi nélkül is képes lett volna végezni a Föld felével. Két lehetőséget látok ebben. Egy. - mutattam fel egy ujjamat. - Tényleg elhitte Strange meséjét. Kettő. - mutattam fel még egy ujjamat. - Az én meglátásaim szerint, rájött arra, hogy csak én lehetek képes arra, hogy uraljam az erőmet. És sehogy sem tudott volna rávenni, hogy megtegyem. Megölni nem tudott volna, hisz a mágiám védelme alatt állok...vagyis már csak álltam. A köveket viszont elpusztította, és mivel azok kapcsolatban álltak egymáshoz, és a bennem rejlő erő is azokkal együtt teremtődött, ezért az is velük együtt veszett oda.
Elhallgattam, amikor befejeztem a monológomat.
– Most az egyszer, fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni. - néztem végül magam elé, és éreztem, hogy szemeimbe könnyek szöknek. - Az az öt év egy szempillantásnak tűnt...
– Tudom, hogy most nehéz, és valószínűleg sosem lesz könnyebb. - mondta miközben felállt a székről, és hozzám sétált. - De meg kell próbálnod együtt élni ezzel. Nem hibáztathatod magadat örökké! - mögém lépve megfogta a tolószéket, majd elkezdett kitolni a szobából.
– Hova megyünk? - kérdeztem.
– Sétálunk egy kicsit. Jót fog tenni a friss levegő. - felelte.
Végül kitolt a hátsó udvarra, ahol egy hatalmas "kert" fogadott. Ahogy egyre jobban távolodtunk az épülettől, feltűntek a távolban megbúvó város körvonalai. Valamiért minden teljesen más volt. Nem láttam egy madarat sem, sem pedig bármilyen élőlényt rajtunk kívül. Minden olyan üres lett. A város sem volt már a régi. A kikötőben egyre több hajú tornyosult fel.
– Elsőre nem lehet kellemes látvány. - hangja szinte teljesen visszarántott a fájdalmas valóságba.
– Pontosan azt tette, amit megígért. - Natasha hangjára, mindketten az ő irányába fordultunk. A nő szinte ott állt mögöttünk egy köpésnyire. Ismerősen hatottak a szavai, és jól tudtam, hogy ugyan ezt mondta, pontosan öt évvel ezelőtt is. Szemei vöröskés színben pompáztak, de már jobban volt. Legalábbis, amennyire jobban lehetett ebben a helyzetben.
Szemeimet visszavezettem a városra. Tanácstalan voltam, úgy ahogyan Steve és Natasha is. Ők megpróbáltak együtt élni a veszteség tudatával, és nekem is ezt kellett tennem. El kellett fogadnom, hogy végleg vesztettünk, és már nincs visszaút.
El kellett fogadnom Stephen és Peter halálát, és mindenki másét is. Rá kellett jönnöm, hogy a reményeim - melyeket akkor tápláltam, mikor még azt hittem, hogy nyerhetünk -, teljesen elhagytak. Naivnak és ostobának hittem magamat. Sokáig legbelül magamat hibáztattam. Nem akartam elfogadni, hogy ennyire elgyengültem. A feltevéseimet a mai napig sem tudom, hogy igazak voltak e. Lehet, hogy az erőm tényleg a kövekkel veszett oda, de meglehet, hogy csak a hitemmel együtt hagyott el. Be kellett látnom, hogy gyenge vagyok. Mindannyian elbuktunk, és ezt a bukást, egyikünk sem tudta kiheverni. Mindig is ott maradt bennünk.
Nap, nap után, egyre reménytelenebbnek éreztem mindent. És nem tartottam be az ígéretemet... Legalábbis addig a napig, amíg egy régi barát vissza nem talált hozzám, és meglepettségünkre hozott magával, egy teljesen új lehetőséget is, amire oly régóta vártunk. Na meg persze, egy életben maradt szövetségest is, aki elindította a következő lavinát.
A lavinát, amely mindenkinek reményt adott.
Talán valahol a végén már nekem is...