STONE COLD ( ENDGAME )

huszonötödik fejezet

Nos, ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy nem teljesen voltunk a helyzet urai. Amikor visszajöttünk, úgy tűnt, hogy sikerült. Megvoltak a kövek, de volt valami ami hiányzott... Nat nem jött vissza. Több órányi gyász vette kezdetét. A csapat lelke azon a napom megbomlott. A fiúk kint ültek a tópart mellett, és csak merengtek a semmibe. Szörnyű látvány volt... Steve aznap könnyes szemekkel ölelt át engem, miközben én csak nyugtató szavakat próbáltam suttogni a fülébe. Borzalmas volt, s nem tehettünk a fájdalmunk ellen semmit. Vagyis, az egyetlen dolog, amire még képesek lehettünk, az az volt, hogy a kövekkel visszahozzuk a többieket. Benner kezére került a Tony által készített kesztyű, aminek ujjbütykeiben a kövek pihentek. Üvöltött mikor a végtelen kövek ereje a szervezetébe került, és már majdnem elvesztettük őt, de végül csak sikerült csettintenie. Jasper lassan sétált az ablakhoz, és kitekintett rajta. Emlékszem arra, hogy a szemei elkerekedtek, az ajkai pedig elnyíltak egymástól.
– Sikerült. - ennyit suttogott, és felém pillantott. Arcomra egy nyugodt mosoly ült, ám ekkor még késő volt örülni. Csak ezek után jött az igazi pusztítás. Nem is tudom, hogy pontosan mi történhetett. Legalábbis, akkor semelyikünk sem fogta fel. Egy hatalmas robbanás volt az egész, és beomlott alattunk a talaj. A Központ összeomlott, és mindenki bent rekedt. Felkiáltottam a fájdalomtól, ami a lábamba nyílalt, amikor észhez tértem. Körülöttem minden csupa törmelék volt, és nem láttam a kiutat. A vezetékekből víz csordogált, s a lábamon egy cső pihent, amely talán el is törte a csontomat. Fogalmam sem volt, hogy mióta fekhettem ott.
– Picsába! - kiáltottam fel fájdalmamban, miközben megpróbáltam letolni a lábamról a csövet. Nem sikerült, túl nagy volt, nekem pedig alig volt helyem, s a víz is csak egyre jobban csordogált. Nem halhatok meg itt. - kántáltam egyfolytában magamban. Még mindig nem tudtam biztosra, hogy bennem van-e a kő ereje. Könnyű szerrel meg is fulladhattam volna. - Oké, oké, oké... - vettem pár mély levegőt. A hajam is szinte tiszta víz volt már a ruhámmal együtt. A kezeimet magam elé emelve, próbáltam egy kis varázslatot kicsikarni magamból. - Gyerünk Raven, koncentrálj... - fújtam ki a levegőt, és megpróbáltam elcsitítani a sikoltozó elmémet. Apámra gondoltam, és azokra az emberekre, akiket szerettem. Steve-re, akinek a csókjába minden egyes alkalommal szinte az egész testem beleremegett. Peterre, aki a rakoncátlan kis fürtjeinek sosem tudott parancsolni. Ameliára, akinek az őszinte mosolya mindig reményt adott. Tonyra és a keresztlányomra, akik a legvégsőkig is a szívemben maradtak. Natre, aki sosem hagyott magamra, mikor a legjobban szükségem volt a társaságra. S még ott voltak a többiek is, akikkel együtt küzdöttünk. A bátyám... Jasper.
Ekkor éreztem meg, hogy a szemeimben könnyek gyűlnek. - Apa, segíts... - suttogtam, miközben felidéztem minden egyes gyerekkori emlékemet, amiket vele éltem át, miközben felnőttem. S ezután valami olyan történt, amibe a körülöttem lévő törmelékek minden egyes darabkája beleremegett. A vascső nemcsak eltűnt a lábamról, de már azt a szúró fájdalmat sem éreztem, amit egészen addig okozott. Furcsa érzés volt. Minden addig érzett magány, és szomorúság eltűnt belőlem. A szemeim szinte világítottak, és a kezeim körül is lila színű köd keletkezett. A mágia mindig veled marad, Raven...
Felnézve az ég felé, szinte mintha egy ágyúból lőttek volna ki, repültem. Mosoly szökött az ajkaimra. Sikerült.
A kint tomboló fekete síkság viszont, azonnal lehervasztotta ezt a mosolyt az arcomról. Tony és Thor a földön feküdtek. És mindezek után, Steve térdre kényszerült alakja fogadott, akit éppen meg akart fojtani... Thanos. Hogy kerülhetett ő ide? Rémület fogott el abban a pillanatban. Hezitálás nélkül értem földet egy hatalmas puffanással a férfi előtt, és egy egyszerű karmozdulattal kirántottam Steve-et a kezei közül, majd magam mögé  húztam őt. A lila szörnyeteg tátott szájjal fogadta a jelenlétemet.
– Te... - hunyorította össze a szemeit.
– Én! - feleltem állva a pillantását, majd egy fénysugár kíséretében a háttérbe löktem a testét, ami nagy robajjal ért földet pár száz méterrel arrébb. Steve felé fordultam, majd leguggoltam elé. Az arca be volt dagadva, de hála a ruhának és a sisaknak más baja talán nem volt. A pajzsa viszont csúnyán félbetört.
– De hisz te varázsolsz... - nyögte vért köhögve, miközben lassan feltápászkodott.
– Hidd el, ez nekem is ugyan úgy meglepő! - feleltem.
– Kölyök. - Tony hangját hallottam meg magam mögött. - Meg fog minket ölni!
– Nem, amíg mindenki itt van.
– Csekély számú ez a mindenki. - felelte Thor.
– Bármi is lesz, nem igaz? - pillantottam vissza Steve-re, aki csak fájón elmosolyodva bólintott.
Hangos üvöltés törte meg a csendet. Mire mindannyian az elrepített Thanos irányába néztünk, már több százezer katona, szörny, és még más ismeretlen lény sorakozott fel mögötte.
– Hát így kell véget érjen? - kérdezte Tony.
– Ez már a végjáték. - ahogy kimondtam ez a pár szót, valami megmozdult mögöttünk. Egy emberként kaptuk hátra a fejünket. Nem akartam hinni a szemeimnek. Az ajkaim elnyíltak egymástól, és levegőt is elfelejtettem venni abban a pillanatban. Az egész testem remegett. Kapuk százai nyíltak meg mögöttünk, ahonnan az elporladtak tértek vissza, teljes valójukban. Wakandaiak törtek elő a lándzsáikkal. Mágusok sereglettek a gyűrűikkel és pajzsaikkal. Asgardiak rohantak át a portálokon. Scott majdnem hat méter magasra nőtt, ezzel megmentve a többieket, akik bent ragadtak a romok alatt. Minden elesett Bosszúálló visszatért. Ezek után pedig, megpillantottam apámat, aki csak mosolyogva nézett felém, Peterrel az oldalán. Mindenki körénk gyűlt ezek után. Thanos felé néztünk, kinek arca az öröm jeleit mutatta.
Ez életünk nagy harca. - jutott eszembe a mondat, amit még Steve mondott nem is annyira régen. Felé pillantottam, mire ő csak elkiáltotta magát:
– Bosszúállók! - kinyújtott kezét, s Thor régi pörölye repült hozzá. Nem volt már semmi furcsaság, ami le tudott volna döbbenteni engem akkor. Tudtam, hogy aznap valami nagy dolgot viszünk végbe. Valami olyat, ami sorsfordító lesz a jövőre nézve. Meg fogjuk menteni a világot, együtt...  - Gyülekező!