STONE COLD ( ENDGAME )

ötödik fejezet

– Mire emlékszel? - kérdezte a férfi, miközben leült az asztalhoz. Kezeimmel megfogtam a tolószék kerekeit, és egy egyszerű mozdulattal oda gurultam az asztalhoz. Ahogy felnéztem, a férfival találtam szemben magamat. Könyökeimet a sötét asztallapra támasztottam, majd arcomat egy pillanatig kezeimbe temettem. Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Minden annyira zavaros volt, szinten már lehetetlennek tűnt az a sok érzés, ami egyszerre kavargott bennem, abban a pillanatban.
Gyász. Veszteség. Fájdalom. Harag. Tudatlanság. Fáradtság. Honvágy...
Egyszerre éreztem mindent és semmit. Pontosan úgy, mint akkor.
– Mindenre. - feleltem végül, és a férfi csak bólintott egyet.
– Tonyt már értesítetted? - nézett fel a nőre, aki mellette állva figyelt engem.
– Őt nem ilyen egyszerű, ezt te is tudod.
– Ezt, hogy érted? - néztem kérdőn a nőre.
– Sok minden történt az elmúlt öt évben, amiről még nem tudsz. - sóhajtott fel a férfi.
– Igen, mert nem mondtok nekem semmit! - csaptam meggondolatlanul az asztalra idegességemben.
– Ha mindent azonnal elmondanánk, hidd el, az egyikünknek sem lenne előnyére. Szép lassan kezdjük el a terápiát, rendben? - nézett fel rám ismét Rogers. A férfi íriszei még fagyosabbaknak hatottak, abban a röpke egytized másodpercben, amíg az én smaragdjaimmal találkoztak.
Tétlenség. - Ezt láttam bennük.
– Milyen terápia? - tettem fel kérdésem most már nyugodtabban. Pontosan tudtam, hogy nem fogok előrébb jutni, ha ellenkezek. Csak nagyon idegesített, hogy semmit sem mondtak nekem, és a teljes tudatlanság kikészített.
– Az új világba való beilleszkedéshez, akarunk neked segíteni.
– Komolyan? Az új világ? Remélem, hogy most csak ugrattok, és ez egy rossz álom!- tettem fel mutató ujjamat, miközben szemeim Rogers és Romanoff között cikáztak.
– Egyikünknek sem volt könnyű. - fonta össze maga előtt karját a nő. Testét egy melegítőnadrág és egy egyszerű vörös póló fedte, amin egy fekete kardigán viselt. Szemei alatt hatalmas karikák voltak.
– A lábadnak is helyre kell rázódnia. - pillantott rá az említett végtagjaimra az asztal alatt. - A kómánál ritkán megesnek átmeneti végtag bénulások, de mindent helyre lehet hozni. - magyarázta Steve.
– Nem mindent. - jegyeztem meg kissé epésen, de végül csak felsóhajtottam. - Mennyi időt vesz igénybe ez az egész?
– Ez csakis tőled függ.
– Kérdezni kérdezősködhetek? - néztem rá.
– Nem akarunk téged semmiben sem korlátozni.
– Szóval nem fogtok gyerekként kezelni?
– Hány éves is vagy pontosan? - ráncolta szemöldökét a nő.
Elgondolkodtam, és rá kellett jönnöm, hogy ha eddig nem voltam nagy szarban, hát akkor ez csak tetőzött mindent.
– Mi a mai dátum? - kérdeztem vissza.
– 2023. Április 25. - nézte meg telefonját a férfi. Egy pillanatig ledermedtem az évszám hallatán.
– Huszonegy. - ejtettem ki kissé halkan a számot. - Ha ez most tényleg a valóság, és nem csak egy rossz álom, akkor pontosan két hónappal ezelőtt lettem huszonegy.
Megrökönyödve fogadták a hírt.
– Szóval tizenhat voltál, mikor mindez történt? - kérdezte a nő, aki végül ugyan csak helyet foglalt a velem szemben lévő másik széken.
– Igen.
– Érdekes. - mondta a férfi. - Nem tűnsz annyinak.
– Gondolom ez is a kóma miatt lehet. - vontam vállat, bár valahogy éreztem, hogy ennek nagyon más áll a hátterében.
– Mielőtt... - kezdett bele a nő, de egy másodpercig habozott. - Szóval mielőtt mindez megtörtént volna veled, semmi előjele nem volt annak, hogy kómába ess. Ezért is ijedtünk meg annyira...
– És mondtál mást is. - tette hozzá a férfi. - Ami azóta aggaszt minket. - erre összenéztek. - Nem akarunk felzaklatni, ha nem állsz még készen rá, hogy erről beszélj. Viszont mindenképp tudnunk kell, ha van olyan dolog, ami minket is érinthet! - Steve Rogersről nem hittem volna, hogy ennyire a szavak embere lehet. Nagyon jól esett, hogy nem kezeltek gyerekként. Legalábbis, nem annyira...
Papíron lehet, hogy már nem voltam az, de amik eddig történtek, ezek után minden joguk meg lett volna arra, hogy máshogy kezeljenek. Az én érdekem is az volt, hogy szép lassan visszarázódjak abba a világba, amit az a mocskos titáni alkotott.
Kaptam egy kis teret, hogy átgondoljam a dolgokat, és erre szükségem is volt.
Rengeteg kérdés merült fel bennem, de igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. Felfoghatatlan volt, hogy mindez megtörtént, és már vagy öt év eltelt úgy, hogy nekem minderről csak fogalmam sem volt.
Nem tudom, hogy mi tartott életben, de az biztos, hogy okkal nem mentem el. Valami célja volt annak, hogy én életben maradtam.
Strange látta, hogy mi fog történni. Előre tudta, hogy ez lesz, és elfogadta. Együtt élt vele, hogy minden így fog majd alakulni a közel jövőben. Elég nagy szarba kevert minket, de valószínűleg, ennek így kellett történnie. Bár arról még mindig, gőzöm sem volt, hogy miért.
– Mondjátok el kérlek, hogy mi történt! - néztem rájuk. - Ígérem, hogy higgadtan fogom kezelni a dolgot. Amúgy sem tudnék máshová futni. - néztem le a tolószékre. Összenéztek és láttam a tekintetükben, hogy nem erre számítottak. - Túl makacs és türelmetlen vagyok ahhoz, hogy úgy éljek - ki tudja meddig -, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi történt.
– Elég annyit tudnod, hogy mi megpróbáltuk. - felelte végül Romanoff. - De kudarcot vallottunk. - elrántotta a tekintetét, majd felállt a székről és közben megtörölte a szemeit. - Sajnálom. - mondta és lassan elhagyta a helyiséget. Rogers a távolodó alakját nézte, majd ismét sóhajtott.
– Mindannyiunknak nehéz volt ez az öt év. - mondta.
– Megtaláltátok? - néztem rá.
– Igen.
– Meghalt? - kérdeztem. Jól tudta, hogy kire utalok.
– Igen. - bólintott, majd egyik kezét a szék karfájának támasztva, ujjaival állát masszírozta.
– Ki végzett vele?
– Thor.
– Ő most hol van? - faggattam pofátlanul is tovább.
– Ott, ahol lennie kell. - nézett rám, és íriszei újból találkoztak a smaragdjaimmal.
– Meghalt, de mégsem tudtátok visszahozni őket...- suttogtam magam elé meredve, miközben gondolkodtam. Ajkaim egy pillanattal később remegni kezdtek. A felismerés úgy csapott belém, akár a villám. - Mit tett a kövekkel? - rántottam a fejemet vissza a férfi felé.
– Jobb ha most lefekszel inkább. - terelt, miközben felállt az asztaltól.
– Mit tett velük?! - inkább már követelés volt ez, mint kérdezősködés. A férfi tenyereit az asztalnak támasztotta, és szüntelenül engem kémlelt. Szemeimet az övébe fúrva, szálltam vele harcba.
– Tudod, én is pontosan ilyen voltam. - kezdett bele, amikor ellökte magát és megkerülve az asztalt közeledett felém. - Az utolsó emlékem az volt, hogy egy jégtömbbe fúródok a géppel együtt, ami irányíthatatlanná vált. - derekát az asztal szélének támasztotta és összefonta karjait mellkasa előtt. - Mindenkit hátra kellett hagynom. És mikor felébredtem, egy teljesen új korban, egy új világban ébredtem. Pontosan ugyan olyan tudatlan voltam, mint te most. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Megrémültem. Minden megváltozott, és akiket ismertem már rég halottak voltak addigra. Elvesztettem életem szerelmét, és mindennek egy olyan ember volt az oka, aki a világ pusztulását akarta. Elvette tőlem azokat, akiket szerettem. - rám nézett. - Szóval hidd el, ha valaki tudhatja azt, hogy te most min mész keresztül, az én vagyok. És ha lehet egy tanácsom, a te érdekedben, akkor ne akarj túl gyorsan mindenre választ kapni!
– Jogom van hozzá, hogy tudjam! - mondtam ujjaimmal babrálva.
– Nos, ez igaz. De vajon megéri e, együtt élni a tudattal?
– Ha megtehetted volna, hogy megváltoztass mindent, nem tetted volna meg?
– Ezt, hogy érted?
– Fogalmatok sincs arról, hogy mégis mire volt képes. - ráztam a fejemet, és egy szomorú, szenvedő mosoly ült arcomra. - Tudni akarod, hogy mit is jelentett az, amit azelőtt mondtam, hogy majdnem meghaltam volna?
Habozott, de végül bólintott.
– Akkor jobban teszed, ha visszaülsz. Ez még a bosszúállókon is túlnő, Steve Rogers.