STONE COLD ( ENDGAME )

tizenkilencedik fejezet

Igazából először azt hittem, hogy Jaspernél elgurult a gyógyszer, viszont mikor megláttam az aggodalmat a szemében, elszálltak a kételyeim.
– De mégis, hogy az istenbe jutott be? Honnan tudta, hogy itt vagy? - értetlenkedtem, miközben a folyosón araszoltunk előtte. Jasper elszántan tartotta maga elé a pisztolyt. El sem tudtam képzelni, hogy honnan vehette el, de nem is érdekelt. A legjobban az lepett meg, hogy minden ismét egy másodperc alatt felfordult körülöttem.
– Mint mondtam, nem kispályás. - vetette hátra nekem.
A helyzet fényében úgy gondoltam, hogy inkább nem hozom szóba a mappámat, és a benne rejlő információt. Először meg akartam bizonyosodni arról, hogy egyáltalán igazak-e a fejlemények. S már tudtam is, hogy kit fogok először lebombázni a kérdéseimmel.
– Szóltál a kis ficsúréknak, hogy jöjjenek vissza? - pillantott rám egy másodperc erejéig. Szemeimben egyszerre csillogott a nyugtalanság és a gúny kettőse.
– Úton vannak visszafelé, de ki tudja, hogy mikor érnek ide. - feleltem.
– Ne aggódj, hamarosan itt lesznek. Nem hagynak téged egyedül egy ilyen gazfickóval, mint amilyen én is vagyok! - görbítette lefelé színpadiasan ajkait, mire csak megcsaptam a vállát. Éreztem, hogy folytatni akarja a cinkelést, ám nem volt már több alkalma rá, mivel abban a pillanatban kialudtak a fények az egész központban, és sötétségbe borult az épület.
– Lecsapta a fő biztosítékot. - mondtam suttogva. - Tudom, hogy merre van. - elővettem a telefont - melyet még Natashától kaptam -, és felkapcsolva a vakuját vezettem előre Jaspert. - Ha jól időzítünk, be tudjuk csapni! - suttogtam tovább. Benyitottunk a gépházba, ami üzemeltette a központban megbúvó biztosítékokat, és mindenféle gépeket. Hangokat hallottunk. Hangos csörömpölés és futó léptek zaját. Jasper reflexből a hang irányába akart eredni, de visszarántottam. - Menj fel ezen a lépcsőn, és akkor lépj közbe, amikor jelt adok! - suttogtam neki. Még én is meglepődtem, hogy mennyire nyugodt és magabiztos a hangom. Belenyúltam a kabátom zsebébe, majd egy éles kis tárgyat húztam elő belőle. - Ezt tedd bele a golyó helyett. Idegbénító. - miután mindent elmagyaráztam, futásnak eredtem. Annyi szerencsém volt, hogy nem kellett elsietnem a dolgot, mivel a gépházból csak az volt az egyetlen kiút, ahonnan bejöttünk. Szóval Madisonnak esélye sem lett volna kijutni. Visszapillantva láttam, hogy Jasper szépen felmászik a lépcsőn a felső kis folyosóra, ahonnan belátta az egész teret.
A főkapcsolóhoz futva, visszahúztam a piros kart, így ismét bekapcsolt a rendszer. A kapcsoló melletti gépet aktiváltam, de mielőtt megnyomhattam volna a vészjelzőt, hogy lezáruljon a Központ védekező burka, valaki megragadta a nyakamat, és hátrarántott. Erősen próbált megfojtani, ám egy nagy lendülettel kitéptem a kezéből a köteles, majd végre szemtől-szemben állhattam a híres Fury nevelt lányával.
– Ki vagy? - kérdezte meghőkölve, amikor észrevette, hogy egyáltalán nem ismer. Vagyis rájött, hogy honnan vagyok ismerős neki, de nem tudhatta, hogy ki vagyok.
– Nem akarlak bántani! - tettem fel védekezően magam elé kezeimet.
– Süket duma! - mondta fintorogva. - Mindent hallottam. Hol van? Merre van az a mocskos rohadék?! - hangja már idegességet tükrözött.
– Kicsoda? - játszottam az értetlent.
– Az az átkozott Jasper Benett! - csattant fel. - Ugyanis tudom, hogy itt van! És hogy összejátszottatok vele! Tudjátok egyáltalán, hogy ki is ő? Hogy mit akart velem tenni?
– Ha jól emlékszem, mi mentettünk meg előle! - idegességemben már az sem érdekelt, hogy felfedhetem magamat.
– Mire vársz, köszönetre? Hálára? - kérdezte szarkasztikusan.
– Mondjuk pár másodpercre, hogy észhez tudjak térni! Hogy jutottál be?
– Mindig is alábecsültek. - felelte hamis mosollyal. - Fejezd be ezt a színjátékot, úgy is tudom, hogy tudod, hogy ki vagyok!
– Oké. - vettem egy mély levegőt. - Mi lenne, ha ezt nyugodtan megbeszélnénk? - igyekeztem elkerülni, hogy ismét megtámadjon, mivel akkor már egy nyugtatólövedéket kapott volna a testébe.
– Meg akartok ölni? - tette fel - gondolom - az egyelten kérdést, ami igazán érdekelte.
– Nem. - hangom elég őszinte volt ahhoz, hogy megnyugodjon. - Mit tettél pontosan, hogy Jasper ennyire el akart kapni?
– Olyan dolgokat hoztam napvilágra, amiknek ott is kellett volna már a kezdetektől fogva lenniük. A fél bolygó csak úgy eltűnt, és senki sem kapott ésszerű magyarázatot. Ennyire egyszerű a történet! - vont vállat.
– Ha Steve Rogers és Natasha Romanoff visszaér, ígérem, hogy nem fogunk bántani. - biccentettem felé mosolyogva. - Én megértelek. Sok mindenkit vesztettem el ahhoz, hogy tudjam, a fájdalom mindenre képes. Tönkreteszi az embert. Az akarta ellenére is tesz olyan dolgokat, amiket jónak hisz, de csak ront a helyzeten. - nyugtatni próbáltam, de kissé nyers lehettem, ezért könnyen felkapta  vizet.
– Szóval azt akarod mondani, hogy rontottam a helyzeten? De hisz mindenki megtudta az igazságot!
– Az igazság nem mindig tesz jót az embereknek. - lesütöttem a szemeimet. - Néha van, hogy csak tovább szítja a tüzet, és egyszer csak elpattan valami. De ettől függetlenül én nem fogok prédikálni feletted. Megtetted, amit jónak láttál.
– Te nem vagy egy közülük! - hangja már teljesen más volt. Nem ellenséges, hanem inkább belátó. - Ők már rég megöltek volna, és nem fecsegnének itt velem.
Mosolyogva kinyújtottam felé a kezemet. Értetlenül nézett rám.
– Raven Strange. - feleltem egyszerűen, mire végül elfogadta és viszonozta a gesztusomat.
– Madison Morrow. - vonásai kissé megenyhültek, és az én szívem sem kalapált már annyira.
Viszont ekkor süvítő hang ütötte meg a körülöttünk lévő csendet. Ijedten kaptam a fejemet a felső folyosó irányába, ahonnan a bénító lövedék suhant felénk, vagyis inkább Madison felé. Nem tudtam, hogy mit teszek, csak elé állva ösztönösen felemeltem a karomat. Abban az egytized másodpercben semmi sem számított, és valahogy teljesen kitisztult az elmém. A testünk elé egy kör alakú kis narancssárga védőpajzs emelkedett, s miután a szemeim hatalmasra kerekedtek, a lövedék egyszerű mozdulattal ütközött a pajzsnak, aminek következtében a fiola elporladt. S ezek után, ismét körbevett engem, a jól ismert kegyetlen sötétség... és a jéghideg talaj, melyen a fejemen hangosan koppanva ért földet.