STONE COLD ( ENDGAME )

huszonkettedik fejezet

A napok ezek után túlságosan gyorsan teltek. Annyi mindennel kellett szembenéznem, hogy nem voltam teljesen felkészülve a következményekre. Megismerkedtem a híres Scott Langgel, aki visszatérve a halálból, adott egy kezdőlöketet Tonynak, hogy mindent visszacsinálhassunk. Ezek után már csak a Bosszúállók megmaradt tagjait kellett ismét összetoborozni. S valljuk be, ez nem igazán volt egyszerű... Ám, volt segítségünk.
Jasper és Madison rendezte az egymás között ért incidenst, és a lány beszállt a segédkezésbe, hogy mindent visszafordítsunk. Bár volt egy sanda gyanúm afelől, hogy csak azért segít, hogy visszakapja az apját, de ha volt valaki, aki ezt teljesen meg tudta érteni, az én voltam. Én is vissza akartam kapni az apámat, és mindenki mást, akit szerettem.
Először Thor volt a soron, akiért Bennert és Mordályt küldték. Kisebb-nagyobb sikerrel, egy szinte teljesen felismerhetetlen sörhasú, papucsos idegen csörtetett be a Központ ajtaján velük, természetesen egy üveggel a kezében. Egyikünk sem akart hinni a szemének. A legelső dolog mégis, ami megütött engem, az nem a dohos szag volt, amit maga után hurcolt, hanem sokkal inkább a fájdalom és a veszteség kettőse. Ő volt az, aki szinte a legtöbb mindent elvesztett közülünk...
Viszont, nem ragadhatunk le a részleteknél, mert még volt kit megkeresni. Ott volt például a nehezebb dió: Clint Barton.
A leghírhedtebb gyilkos volt akkoriban Kínában. Ki tudja, hogy miért, de ahol ő járt, csak halált hagyott maga után. Natnek nem is volt egyszerű dolga, de sikerült valahogy észhez téríteni a férfit, hogy visszajöjjön.
S ott volt még nekünk Amelia is, aki Scottal töltött sok időt a 'hangya ruha' tervezésében. Bár Hank Pym részecskéiből volt elegendő az oda és visszaútra, de nagyon vigyázni kellett velük, mert nem volt több belőlük.
Az egész Központ szinte újra életre kelt. Steve és Tony - habár nem is békéltek meg teljesen egymással, de ismét egy csapatként tudtak dolgozni. Apropó Steve... nos el sem tudom mondani, hogy igazából mi alakult ki köztem és közte... És talán még ő sem tudta, de jó érzéssel töltött el a közelsége. Sok embert vesztettem el ahhoz, hogy értékeljem azokat, akik megmaradtak nekem.
De a lehetőség, hogy visszamehetünk, és visszahozhatjuk őket, egyszerre öntött el reménnyel és félelemmel. Reménykedtem, mivel bíztam abban, hogy tényleg beválhat, de közbe pedig rettegtem, hogy ismét csak nem létező dolgokba képzelem bele magamat. Nem tudnám elviselni, ha nem sikerülne. - mondtam egyik nap Ameliának, aki csak lágyan elmosolyodott.
– Működni fog, Raven. Működnie kell!
Mindenki feszült volt, és mindenki halálra dolgozta magát. Amikor a kövek után kezdtünk nyomozni, és csapatokat alkottunk, nem hittem volna, hogy ennyire nehéz dolgunk lesz. Több kő is egy helyen volt egy adott időben, és nagyon zavaros volt a terv ezen része, de valahogy mégis megoldottuk.
– Raven. - állított meg a tanácskozás után Jasper, mikor az ebédlő fele siettem. - Sétálunk egyet? - kérdezte.
– Persze. - feleltem meglepetten. Tudtam, hogy arról a napról akar velem beszélni.
Amióta visszanéztem az emlékeit, nem nagyon beszéltünk egymással. Mindenki elvolt foglalva a készülődéssel, és persze ezt mindkettőnknek fel kellett dolgoznia. Kisétáltunk a friss levegőre, majd lassan egymás mellett haladva sétáltunk.
– Tudod, gondolkoztam a dolgokon... Sajnálom, hogy akkor otthagytalak téged! - bukott ki belőle a mondandója.
– Megöltelek volna. - feleltem egyszerűen. - A mágia nem kegyelmezett...
– Miért pont téged választott ki ez az izé?
– Ez engem is érdekelne. - sóhajtottam. - A nevelőapám szerint...
– A mágus pasi? - kérdezte Jasper.
– Igen. - feleltem mosolyogva. - Szóval szerinte a hetedik kő, már évmilliók óta mindig továbbvándorol egy új gazdatestben, ha már a régi nem bírja ellátni menedékkel.
– Ezek szerint, akkor csak pont rosszkor voltunk rossz helyen?
– Előfordulhat. - mondtam egyszerűen. - Mondd csak, hiszel a sorsban?
– Dehogy! - röffent fel. - Baromság.
– Akkor mi hozhatott minket újra össze?
– Az - fordult velem szembe -, hogy jókor voltam jó helyen.
Hirtelen nem tudtam mit felelni, csak felnéztem rá.
– Egészen idáig, nem hittem volna, hogy valaha is találkozhatok egy élő rokonommal is...
– De már itt vagyok, nem de? - kérdezte egy halvány mosoly kíséretében, és tőle szokatlan módon magához húzott és úgy ölelt, ahogy addig még senki más. Nagyon megdöbbentem, de végül - mikor már fel tudtam fogni, hogy mi történt -, szorosan öleltem én is magamhoz őt.
– Köszönöm. - suttogtam a vállába.
– Soha többé nem bánthat senki, oké? - tolt el egy picit magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni. - Megvédelek, mindentől. Vagy rosszabb esetbe, te engem, de erről másnak nem kell tudnia! - kacsintott rám egy vigyor kíséretében. - Viszont menjünk vissza, mielőtt bárki is azt hinné, hogy elraboltalak! - karolta át a vállaimat.
– Nat még mindig nem békélt meg veled?
– Én inkább Barton miatt aggódnék. Voltak kisebb nézeteltérések a múltban, amiken úgy látszik, hogy nem jutott tovább.
– Ne aggódj, majd megvédelek tőle, bátyó! - bokszoltam vállába.
– Te jó ég, ezt még hallani is rossz volt! - grimaszolt.- Maradjunk inkább a Jaspernél, tökmag.
– Tökmag a francokat! - nevettem fel, s boldogan sétáltunk vissza a többiekhez.
Aznap valami olyat kaptam, amire bár nem is tudtam, hogy szükségem van, de mégis hiányzott az életemből.
Visszakaptam a testvéremet, aki egészen a végsőkig velem maradt...