STONE COLD ( ENDGAME )

kilencedik fejezet

A fekete Audi könnyedén gurult a kihalt utakon. Kissé sötétített ablakán keresztül is láttam azt a zűrzavart, ami odakint zajlott. Minden annyira elnéptelenedett. A szemetek felhalmozódtak. A hajók egymásra tornyosultak a kikötőben. A füvek sokkal szárazabbak lettek, úgy ahogyan még tavasszal a fák többsége is halálukon volt. Minden teljesen megváltozott. Minden jéghideggé vált, és én nem akartam hinni a szememnek. Steve fesztelenül ült mellettem, és könnyedén vezetett. Valószínűleg ő már hozzászokott ennek a látványához, viszont nekem nagyon is új volt, és éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, minden egyes "eltűnt" személy plakátja után, amik az elrozsdásodott villanyoszlopok szélén lógott. Elhidegülve, és reménytelenül. Azok az emberek, már soha többé nem jönnek vissza...
Túl sok negatív gondolatom volt, ami néha teljesen váratlan helyzetekben bukkantak elő. Ilyenkor minden reményvesztettnek tűnt, és a szívem összeszorult. Rettenetesen rossz volt, mivel magamat is hibáztattam. Én is részese voltam ennek az egésznek.
– Megállíthattam volna. - suttogtam halkan, miközben szemeimmel még mindig a kocsi túli várost figyeltem.
– Mind megállíthattuk volna. Ez nem a te hibád. Nem álltunk rá készen.
– Nem érted. - mondtam felé pillantva. - Én már előre láttam őt. - amint ezt kimondtam ráncolni kezdte a szemöldökét, és kérdőn pillantott felém. - Pár héttel azelőtt kezdődtek,  ami előtt ő megjelent volna. Azt hittem, hogy csak rossz gondolatok szüleménye. De ahogy egyre jobban közeledett a jöttének dátuma, az álmok is egyre valóságosabbnak tűntek.
– És ezeket elmondtad apádnak?
– Na ez a nagy helyzet. Nem szóltam róla, és ezért is hibásnak érzem magamat. Hisz tudom, hogy ha még időben figyelmeztetem, talán meg tudtuk volna állítani.
Nem válaszolt egy kis ideig, csak az utat figyelte. Kínkeserves volt az a röpke kis csönd is, ami közénk ült. Nagyon gondolkozhatott azon, hogy mit is mondjon. Tudta, hogy elég labilis volt az állapotom, és meg is értettem, hogy ha le is akart volna torkollni, mégse tette.
– De ezek is mind csak talánok. Nem tudhatod, hogy mi történt volna akkor, ha úgy teszed, ahogy most már akartad volna.
– Te mindenkiben csak a jót látod?
– Nem. Azokban látom a jót, akik valami olyan célért harcolnak, ami mások életét is jobbá teheti. - felelte teljes komolysággal, és kék íriszeivel elkapta smaragdjaimat egy pillantásra. Nem akartam naivnak tűnni, mégis hittem neki. Valamiért Steve Rogers volt az az ember, aki oly sok idő után, képes volt életet lehelni hitetlen testembe. Nem tudtam hinni abban, hogy bármi is jobb lehet, és valamiért ő ezt nagyon is megcáfolta. - Merre is kell mennem? - törte meg végül a csendet.
– A Bleecker Street 177 A -ba. - feleltem lassan kiejtve az otthonom nevét. Nem is tudom, hogy mitől rettegtem jobban. Attól, hogy újra vissza kell mennem szeretett lakhelyemre, vagy attól, hogy teljesen idegenként lépek majd be annak ajtaján...

.•*¤° °°☽°·.°·..·°¯ ·._.·°¯☾°·.·° .·°°*¤°•.

Talán még nem álltam készen.
Talán kellett volna még egy kis idő...
De nem volt már elég időnk ilyenekre.

Leparkolt a sorházak előtt, majd kiszállva, rám pillantott. Biztatóan mosolygott, de én ezt már nem tudtam annyira magabiztosan fogadni.
Őszintén szólva a gyomrom görcsbe rándult, amint felpillantottam a szentély ablakára.
Újra itthon...
– Nyugi, nem lesz semmi baj. - lépett mellém Steve. - Itt vagyok. - fogta meg óvatosan a hátamat, mire csak lepillantott rám. Aprót bólintva, kezeimet ökölbe szorítva vettem egy mély levegőt. Végül erőt véve magamon, elindultam az ajtó felé nyomomban Rogerssel.
– Biztos jó ötlet ez? - álltam meg a hatalmas ajtó előtt.
– Mindjárt kiderül. - csúsztatta kezeit nadrágzsebébe.
Ahogy az ajtó előtt álltam megrohamoztak az emlékek. Láttam magam előtt Stephen alakját, mikor először találkoztunk.
Hezitálva, de végül megragadva a kopogtatót, neki csapkodtam párszor az ajtónak.
Nem jött válasz. Valószínűleg nem volt kitől.
– Mondtam, hogy nincs semmi értelme. - amint kimondtam ezt az egy mondatot, valaki szinte teljes erősséggel rántotta fel az ajtót, a szemeim pedig abban a pillanatban elkerekedtek. - Amelia? - ejtettem ki megrökönyödve a vörös hajú lány nevét, aki ugyan olyan meglepődöttséggel nézett vissza rám.
– Ez lehetetlen! - kapta szája elé kezét, majd abban a másodpercben szorosan magához is húzott. Abban a pillanatban adtam hálát Stevenek, hogy nem hagyta, hogy ellenkezzek. - Azt hittem, hogy örökre elvesztettelek! - felelte kissé már zokogva.
A vörös hajú lányt olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam.
Ő volt már az egyetlen olyan ember, akit a családtagomnak nevezhettem.
Ő volt az én elveszett, de végül előkerült nővérem. Ő adta vissza a reményt.