STONE COLD ( ENDGAME )

tizennyolcadik fejezet

Nat és Steve körülbelül egy órája lehettek távol. Jasperrel egész jól kijöttünk annak ellenére is, hogy folyamatosan beszélt valami hülyeségről. Néha kissé már kedvem támadt volna lecsapni, de összességében jó társaságnak bizonyult.
– Na vedd már le ezt a szart rólam kérlek, mert zsibbadnak a csuklóim! - nyújtotta felém megkötözött kezeit.
– Nem bízok benned. - feleltem egyszerűen, miközben belekortyoltam a kólámba.
– Akkor legalább adj nekem is egy kortyot, mert szomjan döglök!
Megszánva végül megitattam. Ha valaki öt évvel ezelőtt kérdez meg arról, hogy hol fogom végezni, nem erre a végkimenetelre számítottam volna. Sőt, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötök ki.
– Hogy van a lábad? - kérdeztem, mikor felkelve a kanapéról az asztalig sántikált.
– Fantasztikusan! - felelte szarkasztikusan egy mosoly kíséretében. - Tudnál adni valamilyen fájdalomcsillapítót? A reggeli adagom úgy látszik, hogy idáig tartott.
– Ülj le, mindjárt hozok! - mutattam a fotelra, majd egyedül hagyva őt elindultam az orvosi szobába. Lehet kissé hülyeség volt, és felelőtlen döntés, de erre csak utólag jöttem rá. Amíg a hosszú folyosókat szeltem át, az elmúlt nap eseményeire gondoltam vissza. Újra láthattam Tonyt, és a családját. Megismerkedtem a keresztlányommal, és még Steve-vel is megugrott a kapcsoltunk egy magasabb szintre. Ez teljesen lehetetlen volt, és nem akartam hinni abban, hogy mindez lehetséges. Egyszerűen túlságosan is hozzászoktam a veszteséghez, és az ilyen apró dolgok is mosolyt tudtak már csalni az arcomra. Jó érzés volt, végre újra hinni valamiben. Újra érezni, hogy szeretnek, és én is szerethetek. Miután elvesztettem apát és Petert, még reménykedtem, hogy Loki segíthet, de mint kiderült az is csak Thanos egy gonosz játéka volt. Aztán pedig a mágiám is cserben hagyott. Elpusztította a köveket, és engem is. Ha vissza tudnám neki adni azt a fájdalmat, amit az egész világunkkal tett, habozás nélkül tenném meg.
Amikor beértem a szobába megkerestem a legelső fájdalomcsillapítót, ami a kezem ügyébe akadt. Viszont, mielőtt visszamentem volna Jasperhez, valamin megakadt a tekintetem. Az asztalon mappák tömkelege foglalt helyet, nekem mégis azon az egy mappán akadt meg a tekintetem, amelyen a nevem szerepelt. Visszapillantottam az ajtó felé, hogy megbizonyosodjak róla, hogy senki nem jön be rajta. Miért is jött volna, hisz kettőnkön kívül nem tartózkodott más a központban, de mégis tudtam, hogy tilosban járok. A fájdalomcsillapítót letéve, leültem az asztal melletti székre, és elvettem a nevemmel ellátott mappát.
A legelső lapon a nevem és az a csekély kis adat szerepelt, amiket megtudtak rólam.
Mint például:
Név: Raven Elizabeth Strange
Anyja neve: Ismeretlen
Apja neve: Ismeretlen
Törvényes gyámja: Stephen Strange
Születési év, hónap, nap: 2002. február 25.
Állampolgárság: Amerikai
Lapozva tovább szintúgy csak általános  adatokon ragadt le a tekintetem. Testsúly, magasság, vérkép...
Na várjunk csak... - összeráncolt szemöldökkel olvastam a papíron megbúvó adatokat.
Vérkép: A+
feltehető DNS találat: Jasper Sebastian Benett.
– Mi a...
Nem tudtam tovább a papírra koncentrálni, mivel hirtelen éles hangok süvítettek a levegőbe. Eldobva a mappát rohantam vissza abba a szobába, ahol a férfit hagytam. Viszont mire visszaértem már az fogadott, hogy hirtelen nekem szegezi a kezében lévő fegyvert.
– Te meg mit... - be sem tudtam fejezni a mondatot, mivel azonnal maga mögé húzott.
– Itt van. - mondta komoran, és szemeivel az ajtót szuggerálva tartotta maga elé a fegyvert.
– Kicsoda?
– Madison. - felelte egyszerűen.
Nem is tudom, hogy abban a pár percben mi ért sokként. Az, hogy voltam olyan hülye, hogy magára hagytam és kiszabadul, vagy az, hogy Madison ott volt, vagy pedig az, hogy a DNS-em megegyezett Jasperével...