STONE COLD ( ENDGAME )

tizenkettedik fejezet

– Talán mégsem volt annyira rossz ötlet, hogy eljöttünk. - mondta Steve zsebre dugott kézzel, miközben elhagytuk a stadion melléképületét, és a parkolóban az autója felé sétáltunk.
– Úgy gondolod? - fontam össze kezeimet mellkasom előtt. Talán még kissé szarkasztikusan elmosolyodtam.
– Komolyan. - biccentett felém. - Azok az emberek odabent - mutatott vissza az épületre - szinte itták a szavaidat. Sosem voltak még ilyen sokan aktívak, és mindez neked köszönhető.
– Csak azért, mert elmondtam, hogy mi történt velem? - értetlenkedtem kissé. - Hisz, ez csak egy volt a százezer történet közül!
– De a tiéd különleges, Raven. Te át is élted ezt. Küzdöttél ellenük. - mondta jelentőségteljesen.
– Te is ugyan úgy harcoltál, Steve. - pillantottam felé. - Semmivel sem különb a két történet. - vontam vállat. Egy kis ideig nem válaszolt, csak lassan sétálva a kikötő felé nézve merengett.
– Én több száz csatát megéltem már. Az én történeteimet már sokan hallották, de a tiéd csak most került legelőször napvilágra. Valami olyan újdonságot adtál az embereknek, amit eddig még nem ismertek. Ez attól volt különleges, mert te mondtad. Egy ismeretlen hős. - mosolyodott el halványan. Bár bevallom, jól estek a szavai, de mégsem éreztem magamat annak. Nem voltam hős... A hősök képesek megmenteni azokat, akik bajba kerülnek. És én képtelen voltam erre. A szeretteimet sem voltam képes megmenteni, ezáltal másokat sem. Minden voltam én, csak a Steve által istenített "hős" nem.
– És most visszamegyünk? - érdeklődtem.
– Régóta arról álmodozol, hogy kihozzalak onnan, és máris vissza akarsz menni oda? - húzta fel kérdőn egyik szemöldökét.
– Szerintem én nem vagyok rád túl jó hatással, Steve. - nevettem el magamat.
– Szerintem pedig ennek pont az ellenkezője történik. - lökött meg kicsit könyökével. Egy kis ideig elgondolkoztam azon, hogy vajon mit is lenne helyénvaló mondanom. Hiszen, ők mentettek meg. Ha ő és Natasha nincs, én akkora már valahol a tenger fenekén lettem volna. Én és a gyötrelmeim fuldokoltunk volna. Kéz a kézben.
– Én csak meg szeretném köszönni... - kezdtem végül bele és csak nyeltem egyet. - Szóval, csak hálás vagyok azért, hogy te és Romanoff nem mondtatok le rólam. - néztem rá, és csak akkor vettem észre, hogy már a kocsihoz értünk. Steve velem szemben állva szótlanul figyelt. Hallgatta, hogy miképpen égetem le magamat már ezredjére is előtte. - Tudom, hogy még csak egy buta gyerek vagyok, de bekellett, hogy lássam azt, hogy igazad volt. Tényleg szükségem van rátok, hogy felépüljek. - elkezdtem tördelni az ujjaimat. Kissé idegessé és szégyenlőssé váltam. Sosem voltam félős, akkor viszont valamiért nagyon vékonnyá vált a hangom, és éreztem, hogy kiszáradt a szám. Hirtelen nagyon melegem lett, és amint megéreztem Steve érintését a karom, ahogy megfog és magához húz, teljesen megdermedtem. Nem válaszolt csak egyszerűen olyan szorosan magához ölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni. Visszaöleltem őt. Jól esett a közelsége, és biztonságot adtak hatalmas karjai. Igazából, fogalmam sincs, hogy mit is éreztem. De tudom, hogy akkor és ott boldog voltam, vele.
Amelia jól mondta: Meg kellett látnom a jót abban, amit ránk hagyott az élet. Ismét rá kellett találnom a boldogságomra, immáron a régi szeretteim nélkül. Bele nyugodni talán sosem tudtam volna a tudatba, de idővel kevésbé jelentett volna akadályt mindez. Múlandó fájdalmam, talán esélyt adott volna egy jobb életre. Talán Steve oldalán, vagy másén. Viszont túl sok volt ez a talán, és a jövő egyértelműen valami meghatározóbb utat tűzött ki elém.
– Erős lány vagy. - engedett el a férfi, de szemelyivel még nem volt képes ezt tenni. Kék íriszeivel szüntelenül smaragdjaimhoz beszélt. - Régen ismertem valakit, akivel szerintem jól kijöttetek volna. - mosolyodott el őszintén.
– Valószínűleg kedveltem volna. - feleltem már nyugodtan, és éreztem, hogy egyik kezét hátamról óvatosan a nyakamig csúsztatja, s hüvelykujjával finoman megcirógatja arcomat. Hideg érintésétől bőröm libabőrbe borult, és képtelen voltam akkor agyalni azon, hogy mi helyes és mi nem. Egyszerűen csak...hagyni akartam, hogy oly sok idő után, végre valami jó is történjen az életemben.
Hiszen, mindenki megérdemli a boldogságot. Attól függetlenül is, hogy miket követett el a múltban. Senkit sem a hibái alapján kell megítélni, hanem az alapján, hogy milyen ember is ő. Mit tesz, és kikkel osztja meg ezeket.
Arcunk szinte olyan gyorsan és közel került egymáshoz, hogy éreztem forró leheletét bőrömre siklani. Lehunytam szemeimet. Már nem akartam semmivel sem foglalkozni...viszont ekkor sikítást hallottunk, és mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Nem messze lehetett tőlünk. A stadion melletti épület kikötője felé kezdtünk el sietni. Amint megláttam két alakot, Steve csendesen behúzott egy konténer mögé.
– Én megyek jobbról, te balról. Ha szólók, csak akkor jössz elő, rendben? - nézett rám komolysággal, mire én csak bólintani tudtam, s ő már el is tűnt a szemeim elől. Nagyon lassú és halk léptekkel bújtam elő a konténer mögül és a hang irányába kezdtem el araszolni a többi mögött.
– Megmondtam, hogy egyszer úgyis előcsallak abból a kis porfészkedből! Most már nincs ki megvédjen! - mondta érces és komor hangon a magasabbik fél, aki talpon volt, és egy fegyvert szorongatva bal kezében, azt a földön fekvőnek szegezte.
– Semmi olyat nem tettem, amiért most ezt kéne tenned velem! Nem ellened játszottam, hanem a mocskos kis főnökeid ellen, akik még ezek után is ezt a szar rendszert működtetik! - felelte haragosan és feldúltan a földön fekvő női hang.
– Ott basztad el ezt, hogy ellenünk fordultál! Jól tudtad, hogy mi lesz ennek a következménye, hát most pedig, ennek tudatában is fogsz meghalni! Senki sem fog keresni. - A férfi ajkai egy mosolyra húzódtak. Szemeimmel végigkövettem az eseményeket. Nem tudtam, hogy mit is kéne tennem, ezért csak maradtam ott ahol voltam, és Steve akciójára vártam. Fogalmam sem volt, hogy vajon mit akarhat tenni, de lehet még ő sem tudta pontosan.
Mire feleszméltem megpillantottam őt, ahogy int nekem, hogy induljak el nagyon lassan. Visszabiccentve felé tettem amit utasított. Ám, nem volt ekkora szerencsém, ugyanis mikor előléptem, a fegyvert szorongató férfi felém fordult. Valószínűleg ő jobban meglepődött tőle, mint én attól, hogy Steve abban a pillanatban, előbukkanva kiütötte a kezéből a pisztolyt. Verekedni kezdtek. Gyorsan kapcsolva felkaptam a fegyvert, és a földön fekvő lányhoz akartam volna fordulni, de ő akkora már nem volt ott. Ámulatomból egy érintés térített vissza a való világba, és nem gondolkozva reflexből az illetőre szegeztem a fegyvert. Steve egyből felkapta maga elé védekezően a kezeit. Kifújva az addig bent tartott levegőmet, leengedtem a karomat a fegyverrel együtt.
– Ez gyors volt. - jegyeztem meg, miközben fejemmel az ájult pasi felé böktem fejemmel.
– Van már benne némi gyakorlatom. - porolta le magát Rogers. - Magunkkal visszük! - mondta ellentmondás nem tűrő hangon.
– Hallottad, hogy miről beszéltek? - kérdeztem, miközben kabátom zsebébe dugtam a fegyvert.
– Hallottam, és nagyon nincs ínyemre ez a dolog. Attól tartok, sajnos a mai nap nem úgy zárul ahogyan az terveztem. - mondta és ezzel egy időben lábra állított a férfit, és egyik kezét átdobta a vállán. Másik oldalára lépve, én is átvetettem vállamon a férfi másik karját. Izmos testalkata volt, és éjsötét rövid haja. Testét fekete dzseki, póló, farmer és egy bőrbakancs fedte.
– Majd máskor kárpótolsz. - feleltem. - Ki lehet a pasi? - kérdeztem, és nagy nehezen elkezdtük vonszolni a kocsi felé az ájult testet.
– Hamarosan megtudjuk... De semmi jó előérzetem nincs. - Stevenek sosem volt még annyira komor a hangja, s tudtam, hogy nagy valószínűséggel sejthette, hogy honnan is jött az idegen férfi...