STONE COLD ( ENDGAME )

huszonharmadik fejezet

Aznap este nem jött álom a szememre. Rettegtem a hajnaltól. Minden kis hiányzó darab a helyére került. A terv is készen állt...
De azt nem tudtam, hogy én készen állok-e erre az útra. A ruhák megvoltak, a Pym részecskékkel együtt. A portál megépült, hála az agyasainknak. A csapatok összeálltak. Én Tonyval, Steve-vel, Scottal és Bennerrel tartottam. Tudtam jól, hogy ahova mi megyünk, ott Bennert a félig Hulk alakjában a mágus nem biztos, hogy jó szívvel fogja vendégül látni, ezért elkélt neki a segítség. Bár még magam sem tudtam, hogy miképpen fogom kezelni a helyzetet, de igyekeztem nyugodt maradni.
– Most már tudom, hogy hova tűnt az a sok mogyoróvaj! - a férfi hangja törte meg a csendet, ami az ebédlőben uralkodott. Mint egy gyerek, úgy faltam két pofára idegességemben a mogyoróvajat.
– Nem tudtam, hogy más is ennyire rá van kattanva. - feleltem mosolyogva, és neki is adtam egy kanalat. - Tudod, ezt lehúzhatom a bakancslistámról! - néztem a felnyírt hajú, tetovált, izomtól duzzadó férfira.
– Mármint mit? - vette el a kanalat.
– Hogy együtt zabálok mogyoróvajat a híres Clint Bartonnal!  - kijelentésemre elmosolyodott. Felültem a pultra, majd magam mellé tettem az üveget. - Nehéz volt téged megtalálnunk.
– Valószínűleg azért volt nehéz, mert nem akartam, hogy bárki is megtaláljon!
– Pechedre, szükségünk van rád!
– Csak nehogy ez is Tony egyik délibábja legyen!
– Bízz bennem, ez most a valóság! - mondtam nyugtatóan. Pár percig beállt köztünk a néma csend. Nem tudtam, hogy rá merjek-e kérdezni arra, hogy mi történt vele azután... De mire bármit is tehettem volna, ő megelőzött.
– Kidet vesztetted el kölyök? - kérdezte a férfi. Egy pillanatra ledermedtem a kérdése hallatán, de végül válaszoltam:
– Az apámat, a fiút akit szerettem, és önmagamat. De ez volt Thanosnak a célja, nem de? - vontam vállat egyszerűen, miközben megtöröltem az arcomat.
– Elvette tőlem a családomat. - felelt végül, a ki nem mondott kérdésemre. - Azt mondod, hogy ez tényleg bejöhet? - pillantott felém.
– Azt. - bólintottam. - Ez itt, a végjáték. - idéztem fel apám utolsó szavait.

Pontosan emlékszem, hogy mit éreztem abban a pillanatban: mindent.
– Ideges vagy? - állt meg Steve az ajtómban. Felé fordultam és láttam, hogy már rajta is a védőruha díszeleg.
– Te nem vagy az? - kérdeztem vissza, miközben a kezemen lévő résszel babráltam. Közvetlen mellém lépett, és elkapva a kezemet, segített mindent fixálni.
– Ugye tudod, hogy nem hagyom, hogy bajod essen? - mondta, miközben íriszeivel engem kezdett el kémlelni.
– Igen. - bólintottam, miközben a padlót fixíroztam. - Csak, nem készültem fel arra, hogy találkozni fogok az Ősmágussal.
– Nem fog bántani. - próbált nyugtatni.
– Én nem is ez miatt aggódom... Félek, hogy nem fogja odaadni a követ. Bár meg is érteném... Idegenként odamenni, és elkérni az egyik legerősebb követ, badarság. - ráztam fejemet, mire kezeit csak óvatosan arcomra simította, ezzel kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek.
– Sikerülni fog, oké? - mosolyodott el.
– Megígéred, hogy nem fogsz hősködni?
– Ez a szakmám, édes. - villantotta meg gyönyörű foksorát.
– Csak maradjatok együtt a fiúkkal! - mosolyodtam el halványan már én is. Válasz helyett, egy lágy csókot hintett ajkaimra.
– Ha minden rendeződik, ígérem, hogy elviszlek egy rendes randira.
– Kicsit sem fogja ellenezni az apám, hogy egy száz éves pasival randizgatok. - cinkeltem, miközben kifelé sétáltunk a többiekhez.
Ekkor ütött szíven a felismerés, hogy ha apa visszajön, akkor Peter is... Mindig is szeretni fogom őt, de már majdnem eltelt öt év. Öt év, amit én végig aludtam, és ezalatt már felnőtté váltam. Peter pedig ugyan úgy tini marad, ha visszatér... Szörnyű egy szituáció. Mardosott a bűntudat, pedig nem kellett volna. Hisz, senki sem tudta, hogy mit hoz a jövő számunkra...
– Na, végre itt van a kis gerlepár is! - szólalt meg szórakozottan Tony.
– Ugye tudod, hogy ez a pasi egy veterán szuper katona? - lépett mellém Jasper egy hasonló vigyor kíséretében.
– Jaj hagyjatok már! - forgattam a szemeimet. - Inkább induljunk!
Ahogy mindenki készen állt az útra, egy emberként vonultunk a hatalmas kör alakú gépezet felé. Felálltunk kör alakban, és amíg Madison a koordinátákkal babrált, lelkileg mindenki rákészült az ugrásra.
– Öt évvel ezelőtt... sok minden odaveszett. - Steve hangja kitöltötte az egész teret, s mindenki rá figyelt. - Barátok... Rokonok... A lelkünk egy darabja. - pillantott felém. - De most mindent visszaszerezhetünk. A csapatotok ismert. A feladat ismert. A kövekért megyünk, és a többiekért. Egyetlen oda-vissza út. Nem hibázhatunk. Nincs második esély. A legtöbben olyan helyre megyünk, amit ismerünk. A ránk leselkedő veszélyeket viszont nem. Legyetek résen. Vigyázzatok egymásra. Ez életünk nagy harca, és győzni fogunk! Bármi lesz is. - nézett Tonyra. - Sok szerencsét!
– Jó beszédet rittyentett. - jegyezte meg Jasper.
– Ugye? - felelte lelkesen Scott.
– Jeladó aktiválva. - Madison egyáltalán nem látszott idegesnek. Sőt, teljesen nyugodtan gépelte be a dolgokat a gépbe. Én ki-be fújtam a levegőt. A kezeim remegtek, nagyot nyeltem.
– Nem lesz semmi baj! - ölelt át Nat, és egy apró mosoly bújt meg az arcán. - Később találkozunk. - mosolyogva bólintottam.
Akkor még csak nem is sejtettem, hogy mekkora árat kell fizetnünk a kövekért...