STONE COLD ( ENDGAME )

huszadik fejezet

Létezik egy olyasfajta érzelem, amelytől minden ember retteg. Nem merjük bevallani magunknak, de tudjuk, hogy egyszer úgyis utolér minket ez a dolog. Ezt nevezzük magánynak. A  teljes üresség, amibe képesek vagyunk egész lényünkkel belepusztulni. A szeretet hiánya, és a végső egyedüllét az, ami meghatározza emberi mivoltunkat. Végez velünk, és úgy érezzük, hogy minden amit addig ismertünk megszűnik körülöttünk. Ez az igazi fájdalom... S nem kellenek hozzá szavak, hogy lassan elporladjunk...
Fájdalom nyílalt a testembe.
Megint ugyanott, ahol múltkor. - gondoltam magamban. S ez nem is történt másképpen amikor kinyitottam a szemeimet. A gyengélkedő látványa fogadott. A testem akkor nem fájt annyira, mint az utóbbi alkalomkor, de nem volt túl kellemes érzés. A bal oldalamon, az ablak előtti kis fotelben egy vörös hajú lány alakját pillantottam meg, aki láthatóan mélyen aludt. Összekucorodva helyezkedett el a kényelmetlen kis fotelben.
– Amelia... - suttogtam, miközben egy halvány mosoly szökött ajkaimra. A lány szinte egyből meghallotta a hangomat és kinyitotta a szemeit. Hatalmasra kerekedtek, és szinte azonnal felugrott ültéből.
– Raven, te jó ég! - lépett hozzám. - Azonnal szólnom kell a többieknek! - el akart sietni, de én óvatosan, s kissé parancsolóan megfogtam a kezét, ezzel maradásra bírva őt.
– Maradj itt, kérlek. - mondtam, és lassan felültem az ágyban. - Töltenél egy kis vizet? - fogtam meg torkomat, mivel nagyon elment a hangom. Amelia szélsebesen nyomta a kezembe a poharat. A hideg víz jól esett, ahogyan végigfolyt a torkomon.
– Téged nem lehet magadra hagyni egy pillanatra sem! - rázta a fejét mosolyogva, majd leült mellém az ágyra. - Mindig valami őrültségbe keveredsz!
– Mi történt?
– Semmire nem is emlékszel? - képedt el meglepetten.
– Foszlányokra. - ráncoltam össze szemöldökömet. Lepillantottam a kezeimre. - Mintha, újra varázsoltam volna.
– Varázsoltál is bizony! - bólogatott elismerően.
– Én ezt az egészen nem értem... - néztem rá kétségbeesetten. - Megint ugyanaz történt. Elájultam, és most gyengének érzem magamat... Ugye most nem telt el megint öt év? - a szívem kihagyott egy ütemet a gondolattól.
– Pár napra ütött ki a kis magánakciód. - mondta, mire felsóhajtottam.  - De az tény, hogy ebben a pár napban kivételesen rengeteg minden történt! - vártam a folytatást, érdekeltek a fejlemények. - De lehet, hogy ez még túl sok lenne nekem most egyszerre...
– Csak mesélj, kérlek...
– Oké, szóval... Itt van két ex Shieldes ügynök. Scott Lang tért vissza a halálból, és megvan, hogy hogyan hozhatjuk vissza őket... - ajkába harapva zárta le a mondatot. A szemeim elkerekedtek az utolsó pár szó után. Köpni-nyelni nem tudtam. Az információ ténylegesen sokként ért.
– De... Mégis hogyan? Thanos elpusztította a köveket...
– A jelenben igen, de a múltban nem. - nézett rám rejtélyesen.
– Ne tedd ezt... - ráztam a fejemet, és éreztem, hogy szemeimben könnyek gyűlnek. - Ne adj reményt...
– Raven, sikerülhet! Visszamehetünk! - az arcáról szenvedély és öröm sugárzott. A plafonra pillantottam, és nem akartam hinni a szavainak. Az egész annyira lehetetlennek tűnt. Már kezdtem hozzászokni ehhez az érzéshez. Az ürességhez. S ekkor felcsillant egy új remény? És ha nem lett volna igaz, ismét csak a fájdalom maradt volna? Valószínűleg igen.
– Nem szívesen hittem el én sem. - ekkor egy ismerős hang törte meg a köztünk beállt csöndet. Az ajtó felé pillantva megláttam Tony alakját. Amelia rám mosolyogva, felkelt az ágyam mellől, majd kettesben hagyott minket a férfival, aki közelebb sétálva hozzám, az ágyam másik oldalára ült le. Pár pillanatig csak a kezére fűzött szerkentyűt figyelte, majd a tekintetét felemelve maga elé bámult.
– Mit csináltál? - kérdeztem.
– Rájöttem arra, hogy hogyan utazhatunk az időben. - pillantott már felém.
– Időutazás? - nyögtem fel. - Elég filmbeillő.
– Nekem mondod! Kész őrület! - mosolyodott el. - Jó ismét látni.
– Bárcsak ne ilyen körülmények között lennék!
– Apropó, körülmények. Azt hiszem, hogy jobb ha ezt elolvasod. - húzott elő egy vékony mappát.
– Mi ez? - vettem el tőle értetlenül.
– Lehet, hogy ez az egész most túl sok neked egyszerre... De megtaláltuk az igazi szüleidet, és a vér szerinti testvéredet. - szemeimben meglepettség csillant, a szívem megállt egy másodpercre. - Bár arra még mindig nem jöttem rá pontosan, hogy mitől üthet ki téged az, ha varázsolsz, de dolgozom rajta.
– Hogyan találtad meg őket? - ez a kérdés foglalkoztatott akkor a legjobban.
– Egy csepp vér, és külsős információk kellettek hozzá. - mosolyodott el. - Ha készen állsz, gyere ki. - állt fel az ágyról. - Elkél a segítség! - ezzel a mondattal hagyott ott engem a mappával együtt. Remegő kézzel nyitottam ki. Különböző orvosi leletek voltak rajta. Hasonlított arra, mint amit találtam, de ezen már a bővebb, és biztosabb adatok voltak.
Ameliának lehet igaza volt... Kissé túl sok információ volt ez egyszerre, de én sosem voltam átlagos.
Ahogy megpillantottam a neveket, a szemeim könnybe lábadtak, és a kezemet a szám elé kaptam.

Anyja neve: Olivia B. Benett
Apja neve: James C. Benett
Testvér(ek): Jasper S. Benett
Születési hely, idő: Washington DC, 2002. február. 25.
Állampolgárság: amerikai

– Jane Benett. - hallottam meg hirtelen egy újabb hangot az ajtóból. Kezeit a mellkasa előtt összefonta, és úgy támaszkodott neki az ajtófélfának. Fekete fürtjei rakoncátlanul álltak a fején. Íriszeivel a padlót nézte, de amint felpillantott találkozott a tekintetünk. - Így hívták a húgomat.
– Mi történt? - kérdeztem megrökönyödve. - Mi történt azon a napon... Tizenhárom évvel ezelőtt?
Közelebb sétált hozzám, és az ágyam mellé húzott egy széket majd leült rá. Látszott, hogy neki sem egyszerű ez az egész. Nem is vártam el, hogy az legyen.
– Tizenhét évesen ébredtem fel a kórházban. Mindenre pontosan ugyan úgy emlékeztem, ahogyan megtörtént. - a hangja nagyon mély volt, megköszörülte a torkát. - Soha senkinek nem beszéltem erről. Mindenkinek azt adtam be, hogy nem emlékszem semmire, pedig igenis tudom, hogy mi történt. - felpillantott és mélyen a szemeimbe nézett. - Aznap haltak meg a szüleink is. - éreztem, hogy a könnyeim utat törnek maguknak. Hátradőlt a széken, majd maga elé meredt. - Este nyolc körül járhatott az idő...
– Add ide a kezdet. - nyújtottam ki felé az enyémet. Értetlenül meredt rám. - Látni akarom.
– Biztos? - nem ellenkezett, csak egy egyszerű kérdést tett fel.
– Bízol bennem? - kicsit habozott, de végül bólintott, majd kinyújtotta azt a kezét, amelyen a seb volt. Nagyon reméltem, hogy nem ájulok el újra. De látnom kellett. Át kellett élnem. Ahogy a bőre az enyémhez ért, szinte abban a pillanatban megrázkódott a testem. Lehunyva szemeimet adtam át magamat a múltamnak. Az életem kezdetének. A Raven Strange előtti időnek...