STONE COLD ( ENDGAME )

tizenharmadik fejezet

Csendesen ültem Steve mellett az autóban, miközben szélsebesen hajtottunk a központ felé, az új idegen társaságában.
– Ismered? - kérdeztem rá a hosszú hallgatás után. Valahogy éreztem, hogy haboz, mielőtt válaszolna. Egyáltalán nem tetszett nekem ez az egész helyzet.
– Nem, de ki fogjuk deríteni, hogy ki ő és hogy mik a szándékai. - mondta, de láttam, hogy ujjai kissé megfeszülnek, ahogyan erősen szorította a kormányt. - Eddig is volt elég gondunk, ez most valahogy nem hiányzott!
– Lehet csak egy gengszter bandának a tagja. Vagy csak szimplán elmebeteg. Nem is biztos, hogy ez a ti hatáskörötök! - feleltem talán inkább magamat nyugtatva ezzel, mint őt.
– Lehet. - nyugtázta. - De én csak akkor leszek nyugodt, ha minden eshetőséget kizárunk, és nem lesz ránk veszéllyel. - pillantott felém. Valami más volt. Éreztem, hogy a tengerkék szemek mögött nem csak nyugtalanság, de talán aggodalom és félelem is megbújt egy pillanatra. Nem régóta ismertem Steve Rogerst, de amit nagyon is jól tudtam róla az az volt, hogy mindig is teljes erővel védte azokat, akikért harcolt. Ex katona révén, senkit sem hagyott hátra. Viszont a harc, mindig áldozatokkal jár, és lehet, neki már túl sok áldozatot kellett meghoznia az élete során. Akkor talán már nem lett volna képes többet tenni, ha ismét nagyon rossz helyzetbe keveredtünk volna. S az ájult idegen a hátsó ülésen, eléggé azt bizonygatta akkor, hogy a körülötte történő dolgok mindenek lehetnek, csak nem jók és legálisak.
Amire felfigyeltem az már csak az volt, hogy a központ hatalmas épülete terül el előttünk, és Steve hamarosan meg is áll előtte a fekete kocsival.
– Kicsit sok izgalom volt ez mára, nem de? - kérdezte oldva a feszültséget, amiért valahol hálás voltam neki. Bár ha jobban visszagondolok arra, hogy mi is történt volna közöttünk,  ha nem leszünk figyelmesek a kikötőnél az idegenre, az valamiért kicsit jobban megrémisztett, mint a kínos hallgatásunk a hazafele vezető úton.
– Nem volt legalább időm magamat marcangolni. - vontam vállat, és éreztem, hogy nem csak nekem, de neki is egy halvány mosoly kúszik az arcára.
– Hol vagyok? - hallatszott fel mögülünk egy kissé tompa mély hang.
– Úgy látszik, hogy Csipkerózsika felébredt. - mondtam a férfire pillantva.
– Vigyük be, mielőtt még ellenkezni tudna! - szállt ki Steve, majd kinyitva a hátsó ajtót, kirángatta a tagot.
– Valószínűleg könnyűszerrel elintéznéd. Ilyen öreg létedre, elég jól bírod! - jegyeztem meg. Nem tudtam, hogy mi üthetett belém, de ha egy kis időre is, leszámítva minden körülményt, ismét boldog voltam, valamennyire. Talán a régi énem nem is halt meg annyira... Ott bujkált ő, csak nehéz volt előcsalni.
– Öreg? - ráncolta a szemöldökét, miközben a férfi tarkóját fogva indultunk el befelé.
– Megkímélhetnétek a nyomi flörtölésetektől. - mondta a pasi, mire Steve csak meglökte.
Gyors léptekkel végül Natasha íróasztala előtt álltunk. Steve leültette a férfit egy székre, majd megkötözte. Nagyon furcsa volt. Egyáltalán nem ellenkezett, amitől kételyeim lettek.
– Figyelj rá, mindjárt jövök! - mondta Steve, majd a férfi pisztolyát nyomta a kezembe, amire csak kérdőn pillantottam rá. - Rosszabb esetekre. Azért ne öld meg! - szinte már nem is hallottam, hogy mit mondott, mert kiviharzott. A pasas folyamatosan engem bámult, de egy kis ideig nem szólalt meg. Fekete haja kuszán állt a fején. Kiugró állkapcsa volt, és íriszkék szemei. Mosolyra húzta vékony ajkait.
– Ki vagy? - kérdeztem egyszerűen, és közben felültem az íróasztalra, a fegyvert pedig magam mellé raktam. Nem felelt, csak továbbra is fürkészőn nézett. Láttam, hogy bal lábán a nadrág tiszta vér. - Mi történt veled? - ugrottam le azonnal az asztalról.
– Miért vagy ilyen kis kíváncsi? - kérdezte végül mély hangján.
– Mivel majdnem megöltél egy lányt, és még csak azt sem tudjuk, hogy ki a fene vagy?
– Ha nem tudjátok, minek szóltatok bele? - kérdezett vissza. - És ha azt mondom, hogy én vagyok a jófiú a történetben, és a csaj ölt meg több embert? Na akkor mi van, drága? - húzta fel félig egyik szemöldökét.
– De ha megölted volna, te is csak ugyan olyan gyilkos lettél volna, mint ő! Már ha nem hazudsz persze. - vontam vállat, és elsétáltam az egyik szekrényhez a fertőtlenítőért és a kötszerért.
– Fogalmam sincs, hogy ki lehetsz, de ha tippelnem kéne, te is valami maskarás hős vagy.
– Ha jól sejtem, nem vagy jóba a Bosszúállókkal. - szívtam be ajkaimat, majd megfogva egy széket elé raktam, és leültem rá. Nem féltem tőle, bár a kötelek amikkel Steve lekötözte őket, nem voltak a legjobb biztosítékok. Én valamiért mégis játszottam a tűzzel.
– Maskarás bohócok, akik néha napján megmentettek egy-egy várost, és ezzel szereztek hírnevet. Nincs ebbe semmi hősies. - mondta nyugodtan.
– Lehet már nem is létezik, de úgy beszélsz, mint ha a HYDRA egy embere lennél. - mélyen szemeibe néztem. A szeme sem rebbent, teljesen nyugodt volt.
– Miből gondolod, hogy a HYDRA-nak dolgozom? - ráncolta értetlenül szemöldökeit, miközben csuklóit próbálta mozgatni.
– Miért, nem nekik teszel szolgálatot? - fordítottam kicsit el a fejemet, majd felhúztam a nadrágjának a vérben tocsogó szárát. A seb egy éles és mély vágás volt, ami kezdett elszíneződni. - Jézusom, veled meg mi történt? - pillantottam fel rá.
– Miért érdekel?
– Te mindig ekkora tuskó vagy? - kérdeztem vissza.
– Csak a szép lányok hoznak zavarba. - mosolygott rám ördögien.
– Raven, gyere el a közeléből, most! - amint meghallottam Natasha hangját, azonnal az ajtó felé néztem, ahonnan Stevevel érkezett vissza. Egy pillanat töredéke volt az egész, hogy egy egyszerű mozdulattal elszakította a köteleket, és a torkomnál fogva megragadott engem, majd hátrálni kezdve, magának háttal fordított és felsőtestét szorosan a hátamnak nyomta. Kezében egy pengét tartott, amit a nyakamnak szorított. Nem is tudom, hogy mi lett jobban úrrá rajtam, az ijedtség vagy a meglepettség. Talán mindkettő egyszerre, de nagyon pengeélen táncoltam. A szó szoros értelmében. Mivel a varázserőm nagy valószínűséggel tényleg meghalt bennem, elég lett volna egy rándítás, hogy képes legyen megölni engem ott helyben.
– Jó látni téged, Natasha. - mondta lihegve a férfi, miközben éreztem, hogy forró leheletet a bőrömnek csapódik.
– Engedd el őt Jasper! - szólalt meg erőteljesen a nő.
– Pedig olyan jól elszórakoztunk egymással. Nem igaz, drágaság? - éreztem, hogy szemeivel felém pillant. Ahogy lihegve Steve fele pillantottam, láttam, hogy tehetetlen. Az aggódó tekintete még jobban megrémisztett.
Raven, most legyél okos...
Nem gondolkozva azonnal sípcsonton rúgtam, ott ahol a vágása volt. Felüvöltve kiesett a kezéből a penge ő pedig térdre rogyott. Steve azonnal hozzám rohant, és magához ölelt olyan szorosan ahogy csak tudott. Egyik kezével hajamat simította végig, amíg másikat a hátamra rakta.
– Ki ez? - néztem Natashára. A nő a fegyvert a férfire szegezte, aki csak mérhetetlennel haraggal nézett vele farkasszemet. Szájából egy kevés vér csordogált, és mélyen vette a levegőt.
– Jasper Benett. - felelte nagyon lassan Nat. - A SHIELD egyik életben maradt kopója.