STONE COLD ( ENDGAME )

tizenhetedik fejezet

– Szóval, Madison mindvégig New Yorkban volt? - kérdezte értetlenül Jasper. - Miért nem lécelt le?
– Valószínűleg nem volt hova mennie. - felelte Nat. - Viszont az biztos, hogy te nem jössz velünk! - mutatott Jasper felé a nő, miközben kiszállt az autóból.
– Remélem, hogy csak viccelsz! - mondta elkomorodva a férfi.
– Ő sosem viccel. - vágta rá Steve, miközben összefonta a kezeit mellkasa előtt. - Szépen itt maradsz!
– És mégis ki fog rám vigyázni, csak nem te? Majd lefagyasztasz ha rossz leszek?
Steve élesen szívta be a levegőt. Valahogy hatalmas nagy ellentét volt közte és Jasper között, ami eléggé érzékelődött bárhol is voltunk.
– Talán én figyelhetnék rá. - mondtam Steve-re és Natashára pillantva.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, Raven. - nézett rám teljes komolysággal Steve, s talán aggodalom is volt még a hangjában.
– Milyen édes, rajtam veszekednek! - mosolyodott el Jasper, mire Nat csak tarkón vágva, megragadta - a továbbra is megkötözött kezeit -, és befelé kezdte terelni a központba, ezzel kettesbe hagyva minket Steve-vel. Egy kis ideig csak a földet bámultam, de mikor éreztem, hogy ő szüntelenül engem néz, s végül felpillantottam rá. Kezeit nadrágja zsebeibe süllyesztette, és jeges tekintettel méregetett engem.
– Tudod, hogy ez hülyeség. - mondta. - Nem hagynálak itt, vele.
– Miért féltesz ennyire? - bukott ki belőlem a kérdés, ami már nagyon rég bennem motoszkált. Miért jelentettem én ennyit a híres Steve Rogersnek? Amerika kapitánynak? Mivel érdemeltem ki a férfi figyelmét?
Nem felelt azonnal a kérdésemre. Talán a megfelelő szavakat kereste, de akkor már rég nem voltak olyan szavak, amik tökéletesek lettek volna.
– Csak nem akarom, hogy bajod essen! - mondta végül. A Nap szinte még mindig az égen tündökölt, de már lassan kezdett megjelenni a háttérben megbújó Hold alakja is. Pontosan olyan lassan, mint ahogyan Steve is kimért centikkel közeledett felém. - Különleges vagy. - ez a két szó kellett ahhoz, hogy ne tudjak mit felelni. Jobb kezével óvatosan hátra tűrt a fülem mögé egy kósza hajtincset. Ekkor csapott meg a jellegzetes, finom illata.
– Mitől lennék különleges? - suttogtam már inkább mellkasát nézve. Éreztem, hogy ujjaival óvatosan az állam alá nyúl és felemeli a fejemet. A tekintetünk ismét összefonódott.
– Értelmet adsz mindennek. - felelte mosolyogva, majd elvette ujjait állam alól, és egy apró csókot lehelt homlokomra. Az ajkainak érintésébe a testem minden egyes kis porcikája is beleremegett. A lelkem egy részét melegség borította el abban az egytized másodpercben. El akart húzódni tőlem, de én nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy az utolsó személy is elhagyjon engem. Önzőség, tudom... De a magány sokkal nagyobb fájdalom ennél, amit embernek sosem kívánnék, egy másodpercre sem.
Abban a pillanatra valahogy minden kicsúszott a kezeim közül. Nem voltam a magam ura. Megragadtam a pólójánál fogva, és úgy húztam vissza magamhoz. Ajkaimat szinte már parancsolóan nyomtam neki az övéinek. Egy másodperc sem kellett, hogy viszonozza tettemet. Kezei finoman simultak a hátamra. Lehet, hogy nem ez volt a leghelyesebb döntés, amit az életem során meghoztam, de nem tudott érdekelni az, hogy mi lett volna ésszerűbb tennem. Szerettem Petert, jobban, mint bárkit, akit szerelemmel szerethettem... De ő már nem volt velem többé. Steve viszont egy támasz volt, aki annak ellenére is, hogy tudta a múltamat, nem hagyott cserben egy pillanatra sem. Nem hibáztatott azért, hogy elvesztettem a csatánkat. Átérezte a fájdalmamat, s talán ez a furcsa kötelék keresztezte az utainkat. Talán ez miatt is kedveltem meg őt ennyire.
Mikor elváltunk, mosolygott. Sosem felejtettem el azt a mosolyt.
– Csak bízz bennem, kérlek. - néztem mélyen szemeibe. Habozva bár, de végül beadta a derekát:
– Bízok benned. - felelte, s egy újabb csókot lehet ajkaimra. Ekkor már engem is mosolyra késztetett.
Vannak olyan dolgok az életünkben, ami felett nincs irányításunk. Egyszerűen csak elveszítjük a kontrolt minden felett. Azt gondoljuk, hogy miután már minden rosszra fordult, akkor semmi sem lehet már ezek után jó. Nem történhet semmi olyan, amitől újra boldogok lehetünk. Minden ember, mágus, isten, gonosztevő, és hős is érzett már így. Valahol legbelül mind egyformák vagyunk, csak nem merjük bevallani, mivel akkor már sebezhetővé válnánk mások szemében. Pedig az egyetlen ember, aki bánthat másokat, nem is más, mint önmagunk.