STONE COLD ( ENDGAME )

harmadik fejezet

Sosem hittem volna, hogy ez sikerülni fog. Megmenekültünk, és lábaink ismét a földi talajt érintették. Nebulával - miután a megmentőnk letette az űrhajót a földre -, lesegítettük Tonyt a hajó lépcsőin, s amint felpillantottam a kivilágított épület felé, több közeledő alakot is fel véltem ismerni. A legelső, aki közelebb ért hozzánk a többinél, egy szőke hajú férfi volt, akinek arcáról egyszerre tükröződött a meglepettség és a nyugodtság. Ebben a férfiban véltem felismerni, Steve Rogers személyét.
– Thanos lenyomott. - intézte Strak a másik férfi felé a tényt, melyet valószínűleg már amúgy is tudhatott.
– Engem is. - mondta a férfi.
– Elvesztettem a kölyköt. - Erre a kijelentésére le kellett hajtanom a fejemet, nem bírtam rá nézni.
– Ezt együtt szúrtuk el. - felelte a férfi, s éreztem, hogy a tekintete rám szegeződik. - Ki az új lány? - kérdezte inkább Tonyt, mint engem. Stark el volt foglalva, hisz Potts jelent meg, s ezért mindketten egymás karjaiba borultak.
– Raven vagyok. - feleltem egyszerűen, válaszolva a férfi kérdésére. - Szerintem nem mondok újat azzal, hogy mágus vagyok.
– Mindenkire szükség van. - biccentett felém, majd mindannyian elindultunk a bosszúállók központja felé. Nebula ott marad a hajónál, egy mosómedve társaságában. Gondolom ő volt Mordály, akiről Quill is mesélt.
Mindannyian túl sokat vesztettünk, és gyengék lettünk...menthetetlenül.
Bekísértek minket a központba, ahol egy társalgószerűségben voltunk. Hatalmas volt az épület, de nem volt elég időm, hogy körülnézzek, ugyan is egyből a lényegre tértek. Tony leült egy székre, és egy sötét bőrű férfi a karjába szúrt egy tűt, s először vért vett tőle, majd infúziót kapott. Óvatosan leültem a férfi mellé, aki a szemüvegét csak hanyagul az asztalra dobta.
– Ő ki? - kérdezte az elsősegélyt nyújtó férfi, miközben rám mutatott.
– A kölyök barátnője...- sóhajtott fel. - Velünk harcolt, Rhodey. - nézett rám szomorkásan.
– Akkor tőled is veszek vért, ha nem gond. - lépett mellém. Az asztalra téve kezemet kinyújtottam, és feltűrtem a ruhám ujját. Rettenetes szagom lehetett, és vészesen rosszul is éreztem magamat.
– 23 napja járt a Földön. - hallatszott egy hang, és csak akkor vettem észre, hogy a bosszúállók megmaradt tagjai a szobában tartózkodnak. A mellettünk lévő asztalnál lévő hologramokat figyelték. Különböző arcok jelentek meg rajta. A nevük alatt, pedig nagy piros betűkkel az 'ELTŰNT' felirat lebegett. Ekkor megpillantottam az ő arcukat... Egyszerre villantak fel, pontosan egymás mellett. Peter Parker és Stephen Strange. Elrántottam a fejemet, és az asztalt kezdtem el bámulni, karomat pedig - amin ugyan csak infúzió volt - az ölembe ejtettem. Sosem akartam ezt. Én tényleg azt hittem, hogy mindent képes leszek kézben tartani.
– Thanos pontosan azt tette, amit ígért. Vagyis kiirtotta a felét... az összes élőlénynek. - magyarázta a szőke hajú nő. Ő volt Natasha Romanoff, legalábbis amennyire megismertem a körülöttem lévőket.
– Hol van most? - kérdezte Tony, Rogersre nézve.
– Nem tudjuk. Egyszer csak megnyitott egy kaput és eltűnt. - felelte a másik férfi.
– Neki mi baja van? - fordította fejét az isten felé. Végül én is odanéztem. Thor csak ott ült a sarokban, és meg sem szólalt. Ideges volt. Mintha csak magamat láttam volna. Rám pillantott. Kétségbeesettség és gyász. Elég volt egy pillantás ahhoz, hogy felismerjem ezeket az érzelmeket.
– Magát hibáztatja. - mondta Mordály.
– Most már kb. 3 hete keressük Thanost. Űrradarral, meg műholdakkal, de semmi. Ti harcoltatok vele. El tudunk indulni bármilyen nyomon is? - kérdezte Steve.
– Ezt ki mondta? Nem, tévedés. Laposra vert egy bolygóval, majd eltűnt a kövekkel együtt. Az közel sem volt harc... - mondta felháborodva Stark.
– Legyőzhetetlen. - vágtam közbe komoran.
– Pontosan. - mutatott rám Tony. - Pár éve előre láttam ezt. Egy látomásban, de nem hittem el. Azt hittem csak álom.
– Tony, szükségünk van rád. Van bármilyen koordináta, amin el tudnánk indulni?
– Nekem meg rád volt, mármint, múlt időben. Elkéstél. Nekem most egy borotva kell. Mintha már mondtam volna, hogy az embereknek egyetlen dolog kell, mégpedig egy világ köré emelt pajzs, emlékeztek? Akár korlátozza a szabadságunkat, akár nem.
– Nem igazán jött be nem igaz? - csak hallgattam a vitájukat, és nem tettem semmit. Képtelen voltam rá. Valahogy az a Raven, akit addig ismertem, mintha egy teljesen más emberré változott volna... Elment, azokkal együtt, akiket valaha is szeretett.
– Mondtam, hogy végünk lesz. Erre te: "Együtt lesz végünk, Tony." Most Kapitány, végünk van. És nem voltál ott. - letépte karjáról a tűt, majd felállt.
– Tony, elég. - néztem a férfira, de mintha nem is hallott volna.
– Nem szolgálhatok semmivel! Se koordinátákkal, se nyomokkal, se stratégiával, se opciókkal, nincs semmi, nuku. Nem bízom benned! Hazug. - Tudtam, hogy le kellett volna állítanom, de akkor már késő volt. Letépte a mellkasáról a reaktort, majd a Kapitány kezébe nyomta, és összeesett a földön. Erre már én is felkeltem a székről. Segíteni akartam, de képtelen voltam, túlságosan gyengévé váltam. Fájdalmasan, szinte már összerogyva ültem vissza a székbe. A férfit befektették egy ágyba, majd Rhodey ismét infúzióra kötötte.
– Vigyázzatok rá, majd hozok neki elixírt. - indult el a szőke hajú nő, aki megmentett minket.
– Hova mész? - kérdezte Romanoff.
– Megölöm Thanost. - felelte egyszerűen a nő.
– Hidd el, mi már próbáltuk. - feleltem kicsit szarkasztikusan, miközben összefogtam arcomba lógó hajamat. - Van valami, amiről még nem tudtok. - néztem rájuk.
– Mégpedig? - kérdezte Rogers.
– Nem hat végtelen kő van. - Tudatában voltam annak, hogy ezt nem lesz egyszerű nekik elmondanom, hisz akkor még én sem teljesen voltam tisztába azzal, hogy mi is rejlik bennem.
– Tessék? - nézett rá a férfire Romanoff.
– Létezik egy hetedik kő. - nehezen ejtettem ki a szavaimat. Kezdett sötétülni a világ. Éles fájdalom nyílalt a hasamba, és a testem minden egyes kis porcikájába. A férfi mellém lépve tartott meg, hogy ne zuhanjak le a padlóra. Lehunytam szemeimet, és egy mély levegőt vettem. Kezemmel megkapaszkodtam az asztalban. - Én vagyok a hetedik kő.
– Ez mégis, hogy lehetséges? - kérdezte a szőke hajú nő.
– Teljesen ramatyul van, biztos csak haluzik. - felelte Mordály.
– Igazat mondd. - hallottam meg Nebula hangját.
– Én... vagyok... a mágia. - nyögtem ki végül, majd éreztem, hogy sötétülni kezd velem a világ és már nem éreztem semmit sem.
Egyszer még régen - nem is tudom már pontosan, hogy mikor -, de valaki azt mondta, hogy a halál ad értelmet az életnek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég, és ez ellen már nem tehetsz semmit. Fájdalmasan kapaszkodhatsz az emlékeidbe. Sikoltozhatsz és rimánkodhatsz azért, hogy legyen vége ennek a sok kis szarságnak. De amikor ez mind eljön érted, egy teljesen váratlan pillanatban, pontosan akkor, amikor nem számítasz rá, mikor még dolgod lenne, és nem szabadna feladnod... Na akkor történik meg, és már nem tudsz visszakozni az univerzum döntése ellen. Könyöröghetsz te bárkinek is, a jó Istennek, vagy akár a Sátánnak, mindhiába teszed. Mondok valamit, amit talán amúgy is tudtok: Sokan elmondták már azt, hogy milyen is a halál. Hűvös és kegyetlen. Azonnali, és visszavonhatatlan. Ezek mind igazak. Ám azt, ami ehhez vezet, azt senki sem kérdezi meg. Hogy mit is érzel közben? Én elárulom: semmit. A nagy ürességet. Egy történet lezárását. Az út végét... Volt már pár szerencsém, hogy megtapasztaljam ezt az érzést. Mikor elvesztettem azokat, akiket a világon mindennél jobban szerettem, egy kicsit meghaltam belül. S mindazok után, ami ezt követte folyamatosan kicsit meghaltam. Minden egyes kibaszott nap. Nem számítottak a miértek. Már nem számított semmi sem igazán. Hogy mit is éreztem én akkor, amikor meghaltam? Nos, ez elég komplikált. Egyszerre éreztem mindent és semmit. Az út vége lezárult, és akkor már csak aludni vágytam...