Fekete ⤷ myg ✔︎

Könyvzáró rész ; Epilógus

Reggel van. Ketten fekszünk az ágyban, és a legcsodásabb látvány vár most rám. Tudom. Mindjárt. Kellemes ez a pillanat, mert tudom, hogy mindjárt megpillantom. Még élvezem a várakozást, nem kapkodom el. Ízlelgetem magamban az érzést, hogy milyen csodás lesz, mert mindjárt kinyitom a szemem, és a világ legszebb látványa fogad. Az ő arca, amivel sosem tudtam betelni, ahogy az most is megtörtént. Ha tehetném most is az idők végezetéig tudnám őt nézni és csodálni, de sajnos most nem tehetem. Hétköznapjaink nem szólhatnak henyélésről. A beállított ébresztőm előtt, már javában fent voltam, így miután kicsodáltam magam feleségem gyönyörű arcában, kikapcsoltam a telefonon az ébresztőt, majd halkan kiosontam a konyhába. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd a tűzhelyet is, hogy reggelit csináljak magunknak. Zöldségeket aprítottam, tojást főztem, tettem-vettem a konyhába, a leves pedig már a tűzhelyen is volt. Csináltam egy kávét magamnak, majd helyet foglaltam az ebédlő asztalnál.

A lakásban teljes csönd honolt, amit a világért sem szerettem volna megszakítani, így óvatosan és lassan iszogatva a forró kávémat körbe néztem. Végig nézve a lakáson rengeteg olyan dolgot láttam a lakásban, ami tele van emlékekkel. Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyűlt, megélt pillanataink. Őrizzük, hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók eltéve a szekrényben, s megfakult életképek. Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színeiket vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei. Rájöttem, hogy nem az idő halad: mi változunk, viszont a mikor kisbaba van a házban, az idő megnyúlik vagy összehúzódik, s egyetlen szokásos szabályt sem tart be. A jól ismert éjszakázások, a pár órás alvások és a hirtelen jött állandó, intenzív odafigyelés voltak azok, amik hol megnyújtották, hol összehúzták az időnket, de visszagondolva cseppet sem bántam egy percét sem.
Az emberben, amíg nem lesz szülő, egy csomó ajtó csukva van, amiket az a kis lény nyit ki, az a semmihez sem hasonlítható összetartozás és kapcsolat. Viszont ahhoz idő sem kellett, hogy az rájöjjek arra, miszerint nagyon kevés olyan dolog van az életben, ami annyira felemelő, ami annyira magától értetődően jó, mint egy gyermek. Akkor még újdonsült apaként teljesen más szemmel néztem a világra, bármit megtettem volna a gyerekemért, és ez a feltétel nélküli szeretet adott végül helyet egy még erősebb érzésnek, a félelemnek. Van a True Blood - Inni és élni hagyni című film, abban mondják, hogy egy férfi család nélkül semmi, s meg kell mondanom nem mond hazugságot, hiszen most érzem magam igazán teljesnek és kétség sem fér hozzá, hogy a család és az otthon az, amely által az emberi társadalom legnagyobb erényei születnek, erősödnek és táplálkoznak.

- Apa, apa! - csapódik ki a gyerek szoba ajtaja és szalad felém félig csukott szemekkel. Megállt az asztalnál, kihúzta magának a széket, majd felmászott rá és helyet foglalt. – Jó reggelt! - mosolyodott el.

- Már megint mezítláb vagy Öcskös. Nem leszünk jóban. - mutattam felé fenyegetve.

- De te is mezítláb vagy. - mutatott felém.

- De én felnőtt vagyok, én lehetek mezítláb. Tessék felvenni egy zoknit vagy egy papucsot.

- Ezt sosem fogom megérteni. - olyan gondterhelt sóhaj hagyta el a száját, hogy hihetetlenkedve nevettem el magam rajta.

- Néha megkérdőjelezem azt, hogy Te felnőtt vagy Min Yoongi. - jelent meg mellettünk Eunhye.

- Anya! Jó reggelt! - ölelte meg a kezét.

- Vedd fel ezt a zoknit Kincsem, mert felfázol. - tartotta a fiú elé a zokni gombócot.

- Ez a Vasemberes ugye? - mutatott az anyja kezében fekvő zoknira. – Ha nem az, Én nem veszem fel. - kijelentésére Eunyhe felvonta szemöldökeit és rám nézett.