Fekete ⤷ myg ✔︎

Ötödik rész: Másképp él.

Azt gondolják az emberek, hogy ha üzleted van, ami még forgalmas is, és nagy bevétel születik belőle, akkor a papír munkáknál több feladatod nincs. Téves. A rengeteg papíron kívül is megszámolhatatlan feladat hárul arra az emberre, akié az üzlet. Hazudnék ha azt mondanám nem fárasztó, de Én élvezem. Pont ezért vagyok minden nap bent a kávézóban, és még olyan dolgokat is elvégzek, amiket más üzlet tulajdonos nem hiszem, hogy megtenne, mert hát nekik van büszkeségük.
Nekem is van büszkeségem. A szakmám, aminek köszönhetően jött létre a kávézóm, ami már lassan három éve top kávézók között szerepel. Szeretek itt lenni és dolgozni Én is a dolgozókkal. Rideg és komoly énem miatt mindenki tart tőlem, de próbálok jó főnök lenni, akihez bármikor, bármilyen problémával fordulhatnak, hisz szívesen segítek másoknak. A kávé a mindenem és úgy ismerem, mint a tenyeremet. Ezt minden ismerősöm tudja és tisztában van vele, hogy ha kávé, akkor Min Yoongi. Pont ezért jár minden barát és ismerős az üzletbe.

Az utóbbi hetekben egyre nagyobb lett a forgalom, amit nem csak láttunk, ha nem meg is éreztük. Sokkal fáradtabb volt mindenki és be kellett vallani, hogy szükségünk volt még több dolgozóra. Munka ajánlás rekláma bevált, ugyan is két nap alatt négy taggal bővült a kávézó csapata. Remélem ők nem fognak tartani tőlem. Bár az a nő sem tart tőlem, aki egyre többet téved be az üzletbe.

Első nap, amikor sietve szedte a lábait a kiszólgáló pulthoz és nem is köszönt, ritka bunkó nőszemélynek gondoltam. Elnéztem, azt gondolva biztos elfelejtett köszönni, mert bizonyára a barátnője sokkal jobban érdekelte, mint bármi más. Poharakat törölgetve nem tudtam nem arra figyelni még is mit hadar annyira idegesen. Felpillantva megláttam a barátnője arcát, aki kezdte kellemetlenül érezni magát. Nem csodálkoztam, hisz a helyet mindenki csöndesnek és nyugodt környezetűnek ismeri, ahol az ember akár tanulni is tud. Eszembe jutott, hogy rászólok, de mikor már nyitottam volna a szám, a még mindig kellemetlenül üldögélő lány leállította. A mérhetetlen dühös fiatal nő annyira átlagosnak tűnt, hogy semmit sem mozgatott meg bennem úgy ahogy azt egy férfit kéne, ha egy számára ideálist vesz észre. Aztán jött a fordulópont.

- Legyen minden az, aminek lennie kell: a kávé legyen fekete és erős, a dolgok egyszerűen csak dolgok. - szemeit lehunyta, majd miután rám pillantott, kért tőlem egy presszó kávét.

Bevallom meglepődtem a rendelési módján. Hangján teljesen hallatszódott mennyire elege van mindenből és már nem érdekli semmi, ő már feladta. A hasonlatai és a hirtelen felismerés, hogy mennyire igaz az egész, még ha pontosan nem is állítást mondott. Miután kiadtam neki a presszó kávét, mindketten eltűntek egy eldugodtabb asztalnál. Azt hittem megisszák, amiért fizettek és már mennek is, ennek ellenére a presszót szerető visszasétált a pulthoz és leült a bárszékre. Volt egy kisebb vitatkozás, mint barista és tudatlan fogyasztó, ami persze a barista nyerésével ért véget és egy forró csoki rendelésével. Amíg csináltam a csokoládét, folyamatosan azt figyeltem, amit csinál. Elővett egy tollat és egy füzetet, aminek a lapjai már tele voltak írva. Szorgosan lapozgatott, hogy találjon egy üres oldalt, majd miután megtalálta, próbált valamit írni rá. Íróval van dolgom?

Eltelt három nap. Ismét megjelent, de akkor a barátnője nélkül. Később persze a kettőjük videóbeszélgetéséből kiderült, hogy vele lett volna találkozója, ami látszólag cseppet sem jött össze. Beszélgetésük közben elsírta magát, mikor a munka szerzéséről beszélt, miszerint minden honnan elutasították. Konkrét hisztit rendezett, amit már nem csak a vendégek, de már Én sem néztem jó szemmel és nem bírtam ki, hogy ne szóljak rá. Nem szólt vissza csak egy erős kávét kért, amit már tudtam, hogy az a presszót jelenti. Kiadtam neki a csészét és minden ízesítés nélkül inni kezdte. Meglepődöttségemtől kiszaladt a számon a kérdés, mire mintha valami élettelen tini válaszát kaptam volna. Elborzadtam, de kíváncsi voltam, amit nem nézett jó szemmel és be is szólt, amin persze magamban jót nevettem, de inkább visszaszóltam neki én is és mentem dolgozni, hogy ezzel is segítsem a mai csapatot. Leszedtem az asztalokat, majd a tálcával a kezemben visszamentem a pulthoz, ahol az eddig presszót ivó nő, ezerszer rosszabbul nézett ki, mint az előtt, hogy itt hagytam. Szörnyen nézett ki és amikor már kávé helyett mást kért, tudtam itt nagyobb a gond és ha akarja, ha nem, Én akkor is beszélgetni fogok vele. Ügyesen kijátszva őt ültettem le egy asztalhoz és vettem rá, hogy végre beszéljen. Problémáját hallgatva láttam rajta, hogy mennyire megviselte mind az, ami most érte és megmondom őszintén teljesen átéreztem azt, amit mondott. Ezért is tudtam tapasztalatból tanácsot adni, ami szerintem be is vállt, mert hetekkel később az eddig bánatos lénye boldogan lépett be az üzletbe, amit megmosolyogtam. Virulva mesélte, hogy munkahelyet talált és mennyire jól érzi magát azon a helyen. Nagyon örültem neki, hogy megfogadta a tanácsomat. Rengeteget beszélgettünk. Mint két filozófus. Minden olyan téma, ami elgondolkodtató volt, az szóba került és elmondtuk egymásnak a véleményünket, hogyan látjuk mi a dolgokat. Feltűnően pesszimisták vagyunk mindketten, de mintha mindig próbáltunk volna valami pozitívat is találni a dolgokban. A gondolkozását és azt hogyan vélekedik bizonyos dolgokról már nagyjából tudtam, de a személyéről semmit. Igaz, a nevét egyszer-kétszer elkaptam, de a rövid távú memóriám nem igazán működik, főleg az üzletben. Minél többet gondolkodtam rajta és a beszélgetéseinken, annál többet szerettem volna tudni róla.

Forgalmas napunk volt a kávézóban ma is, így besegítve a többieknek, Én is rohangáltam az asztalok között. Épp az egyik asztalnál intettek nekem, amihez persze szinte repülni készültem, amikor a rég nem látott személy belépett. Fél órával később pedig már az egyik megszokott asztalunknál ülve kávézgattunk és beszélgettünk, megfeledkezve az időről, ami úgy szaladt el, mintha üldöznék őt. Yoochun és Jihyo ha nem szól, reggelig beszélgettünk volna, amit bevallom nem utasítottam volna vissza.

- Nem iszunk még egy forró teát? - próbáltam rávenni mosolyogva.

- Ami azt illeti nekem sietnem kéne, mert várnak otthon. - felelt zavartan. Baszki.

- Oh.. Értem. Akkor siess haza, ne hogy mégjobban leszídjon a barátod. - feleltem ridegül. Yoongi olyan hülye vagy Te is. Miért nem kérdezted meg? Hihetetlen vagy!

- Egyedül élek. - válaszolta halkan, mire akkora nyugodtság öntötte el testemet, hogy az valami leírhatatlan. – Csak az egyik barátom ma nálam alszik és Ő már otthon van. - magyarázkodott.

- Így már mindent értek. Akkor viszont megtudnál várni, amíg bezárok? Csak az üzlet kulcsát meg kell keresnem. Sietek. - hadartam, majd eltűnve az irodába neki kezdtem a keresésnek.

Rohadt nehezen találtam meg a kulcsot, mert mindig
Yoochun és Jihyo voltak azok, akik zártak. Én zárás előtt legalább egy órával már itt sem voltam.
Miután bezártuk az üzletet, úgy álltunk egymással szemben, mint akik azt sem tudják mitévők legyenek. Talán most éreztem először kínosan magam Vele. Yoongi! Találj ki valamit. Valamit. Állj! Időjárás! Hisz iszonyatosan hideg van. Összeszedve magamat sikerült megszólalnom.

- Hívjak neked taxit? - tettem fel a kérdés. Jeszsusom, mintha valami tini lennék.

- Nem köszönöm. Nem messze lakom innen, szóval nem szükséges. - rázta a fejét elutasítva.

- Rendben. Akkor viszont siess haza. Hideg és sötét van már. - biccentettem vacogó lénye mögé.

- Úgy teszek. Köszönöm a délutánt, jó volt beszélgetni. Jó éjszakát. - aprót hajolt előttem, majd heves integetésbe kezdett, ami annyira aranyos volt, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül. Mi van veled Yoongi? Többet látott mosolyogni ez az ismeretlen ismerős, mint az Anyád.

- Én is örültem. - viszonozva tiszteletét meghajoltam Én is. – Jó éjszakát! - intettem.

Abban a leírhatatlan hidegben állva néztem, ahogy sétál az ellenkező irányba, ki a főútra. Eszembe jutott, hogy megint mennyit beszélgettünk és még sem tudom a nevét, de még Ő sem az enyémet. Nem foglalkoztam vele, hogy nem fogja hallani.

- Yoongi. - szinte súgtam a hideg levegőbe, de mintha hallotta volna; megállt, s felém fordult.

- Yoongi. - mondtam ki újra. – Min Yoongi. - hangomat egy fokkal hangosabban megemelve ismételtem még egyszer, remélve, most már biztosan meghallja. Elmosolyodott.

- Eunhye. Kim Eunhye. - mutatkozott be a kedves mosolyával. Végre! Ajkaimat mosolyra húztam.

Ismét intett nekem, majd visszafordult és sétált tovább. Megvártam még kisétál az utcából, majd taxit fogva haza indultam Én is. A taxiban ülve elgondolkodtam a mai beszélgetésünkön. Igyekeztem nem pofátlanul kérdezgetni a személyes dolgairól vagy bármi lelki dologról, amitől persze kitért teljesen más irányba vagy egyszerűen csak nem tudott válaszolni. De most, hogy visszagondoltam a tartalmas beszélgetésekre választ kaptam saját magamtól. Ő Kim Eunhye, az író, aki másképp éli az életét, mint a többi ember. És hogy miért más? Azért, mert a lelkét írásaiba temeti.