Fekete ⤷ myg ✔︎

Kilencedik rész: Az olvasás örömét.

- Tudod Yoongi a regényekben az írók gyakran olyasmiket írnak le saját tapasztalatként, amiről fogalmuk sincs. - feleltem mosolyogva.

- Áh! Értem. - nagyot bólintott, ezzel jelezve azt, hogy érti, de igazából lerít róla ennek az ellentétje, miszerint fogalma sincs, hogyan vagyok képes számomra valótlan érzéseket leírni.

Ezt a témát pedig kénytelen voltam kivesézni vele, úgy, hogy megnéztem mellette három részt a sorozatából, amit váltott két darab akció film, ezután a konyhába visszatérve főztünk teát, majd onnan vissza kanapéra folytattuk a vesézést. Annyi mindent kérdezett a könyvekkel és az írással kapcsolatban, mint egy kisgyerek. Rettentően kíváncsi volt. Már annyira, hogy szinte toporogva várta, mikor teheti fel nekem a következő kérdését. Nagyon aranyos volt.

Yoongi mesélte, hogy szeret könyveket olvasni, de az Én kezem által írott regényekkel nem találkozott még. Kissé elszomorított, de legyintettem rá, hisz a mostani írok könyveit nehezebb elfogadni a klasszikusok után, így ezért nem is nagyon lehet megtalálni őket a legelső polcokon. Nagyon sok mindenre tudtam volna neki választ adni, de inkább kitértem a válaszok alól, reménykedve azt, hogy nem veszi észre. Ha értené, hogy egy író hogyan gondolkodik, elvesztené az olvasás örömét. Ezt pedig nem szeretném. Ritka az olyan ember, aki szeret könyveket olvasni és érdeklődik az eféle dolgokhoz.
Nem szeretném elvenni tőle az olvasáshoz való kedvet, erőt, energiát és örömöt.

Yoongi lakását este hét óra felé hagytam el. Taxiba ülve jutottam haza a fagyos időjárásban. Lakásomba lépve megcsapott az otthon melege, valamint friss öblítő illat. Kulcsra zártam az ajtó, elmentem fürdeni, majd pizsamába öltözve kidőltem az ágyamon. Az ablakon át bámulva addig néztem az utcai fényt, a csillagokkal, amíg szemeim egyre nehezebbek nem lettek és el nem nyomott az álom.

Hangos dörömbölésre riadtam fel. Telefonomra pillantva szemeim kitágultak, éberebb lettem, majd szinte kiesve az ágyból rohantam az ajtóhoz, hogy megtudjam még is ki mer éjszaka zaklatni. Az ajtóhoz sétálva felkapcsoltam az összes lámpát a lakásban, majd a zárakat kinyitva, nyomtam le a kilincset, hogy kinyissam lakásom ajtaját.

- Mi a francot keresel itt hajnali négykor? - kiabáltam el magam.

- Ne kiabálj már! Alszik mindenki. - lökdösött a lakásba csitítgatva.

- Én is aludtam Te balfasz! - morogtam. – Még is mi volt ennyire sürgős, hogy hajnalok-hajnalán megjelensz. - dühöngtem.

- Nézd.. Én nem akartalak felébreszteni.. - kezdett neki. – Én csak.. - hangja elcsuklott, majd könnyekkel teli szemekkel rám nézett. – Fogalmam sincs, mit tegyek. - sírta el magát.

Megfeszült arcom enyhülni kezdett és kétségbeesett arccal öleltem magamhoz a már zokogó férfit, akit még sosem láttam ilyen állapotban. Nem tudom mi történt vele és az hogy hajnalban rohant egyenest hozzám ilyen állapotban, az már csak tetőzte kétségbeesésemet. Hüppögése sokszorozódott, karjaival pedig olyan szorosan ölelt magához, úgy éreztem szét fogok roppani vagy egyszerűen megfullaszt.

- Hé, Jiho. Kérlek nyugodj le. Hallod? - súgtam fülébe, miközben nyugtatólag hátát simogattam. Karjai testem körül ellazultak, majd maga mellé ejtette őket, kisírt, könnyes szemeivel pedig szipogva rám nézett.

- Feküdj be az ágyba, mindjárt megyek, jó? - simítottam végig karjain. Bólintott, majd tovább szipogva becsoszogott a hálószobába. Nézve a gondterhelt testét, ahogy végig vonszolja magát a szobáig, szívem megfájdúl és egy nehéz, aggódó sóhaj hagyja el a tüdőmet.

Megkerestem azt a teafiltert, ami Jiho kedvence, majd miután a teát elkészítettem besétáltam a szobába. Az ágyban feküdt, a takaróm alá bújva és még most is zokogott. Úgy nézett ki, mint egy érzékeny, sebezhető kisfiú, akit a szülei egy apró leszídással illették, ami neki hatalmas bántás volt.
Ismét egy nagy sóhajt engedtem, majd behajtva magam után az ajtót, az ágyhoz sétáltam, majd leültem az ágy szélére. Jiho felém fordult szemeit pedig felnyitotta.

- Főztem neked teát. A kedvenced. - nyújtottam felé a gőzölgő bögrét. – Karácsonyos, ahogy te szoktad mondani. - kuncogtam, mire ajkai egy pillanatig mosolyra húzódtak. Jiho felült, elvette a kezemből bögrét, majd fejével aprót bólintott, jelezve köszönetét.

- Jiho.. - szólítottam, mire szemeivel kitekintett a bögre mögül. – Szeretnék elnézést kérni, amiért így viselkedtem Veled az előbb. Tudod nem szokásom az ilyen, csak már aludtam és dühös lettem, amiért felkeltettek. Ne haragudj, hogy így lekiabáltalak. - hajtottam le a fejem bűnbánóan.

- Nem haragszom Eunhye. - szólalt meg a sírástól rekedt hangján. Megköszörűlte a torkát, majd folytatta. – Én szeretnék elnézést kérni, amiért hajnalban állítottam be hozzád, nem épp finom verzióban. Remélem az ajtód nem horpadt be. - húzta el a száját. Fejemet ingatva mosolyogtam rajta.

- Inkább mesélj nekem. Mi történt? - kérdeztem érdeklődve, miközben bebújtam mellé az ágyba.

- Küldtek egy e-mailt még délután, de nem tudtam megnézni, csak most és el akarnak bocsátani az egyetemről. - sírta el magát újból. Hihetetlen, hogy ez a pityergő srác mellettem Jiho. Felfoghatatlan. – Eunhye, ez az utolsó évem az egyetemen. Kitűnő vagyok minden tantárgyból, amire járok. Nem csinálhatják ezt velem. - szipogott.

- Valamit csak csináltál Jiho. Mit írtak az e-mailben? - érdeklődtem.

- Azt írták az eltelt négy hónapban kevesett jártam be az óráimra. - sóhajtott. – De nem tehetek róla, hogy sokkal többet kell dolgoznom. Megemelték a lakás bérleti díját is. Ha nem fizetem, kitesznek onnan. - torzult el az arca és sírta el magát ismét.

- Istenem Jiho. - öleltem magamhoz szorosam, hátát simogatva. – Menj, fürödj egy jót azzal kicsit lenyugtatod magad, aztán ha visszajöttél kitalálunk valamit, rendben? - szorítottam meg bíztatás képp kezeit. Bólintott egyet, majd kimászva az ágyamból úgy járkált a lakásban, mint ha az Övé lenne.
Amíg elment fürdeni, elővettem még egy ágyneműt, hogy mind a ketten kényelmesen tudjunk aludni.
Az ágyban néztem valami sorozatot, amikor Jiho mellém dőlt.

- Mit nézünk ma? - pillantott rám.

- Szerintem ez valami új dráma lehet. - vontam vállat. – Nem vagy éhes? - fordultam felé.

- Nem vagyok Drágám. - mosolygott. – Inkább aludjunk! - sóhajtott.

- Nem lehet. - ráztam a fejem nemlegesen. – Egy óra és reggel van. Ha most elalszom nem kelek fel egy napig. - érveltem, mire jó barátom hangos nevetésbe tört ki.

- Amíg fürödtél gondolkodtam a helyzeteden. - fordultam felé. – Menj be a munkahelyedre és tetesd át magad részmunkaidős státuszba. Hiába tennének vissza, annyira kevés fizettséget Te már biztos nem kapnál. Így lenne időd az egyetemre is bejárni. A lakás bérleti díjáról pedig beszélj a tulajjal. - ajánlottam.

- Ez nem is olyan rossz ötlet. - hümmögött.

- Na, látod. - mosolyogtam.

- Köszönöm Eunhye. - húzott le magához és szoros ölelésbe vont.

- Tudod mindig itt vagyok és ha tudok segítek. - öleltem vissza. – Megoldunk mindent. De most már ne sírj nekem, jó? Nagyon rossz volt látnom. - ütöttem rá mellkasára, mire fájdalmasan felnyögött.

- Te vagy a legjobb barátom. - úgy szorongatott, mint egy kis gyerek a kedvenc plüss maciját.