Fekete ⤷ myg ✔︎

Nyolcadik rész: Fogalmuk sincs.

- Yoochun, hallod ezt?! A főnök beteg lett! - kiáltott a fiatal lány a vonal túlsó végén, amit Yoochun távolról hallatszodó hangja egyre közelebbről és hangosabban érkezett fülembe.

- Jihyo kamuzik, ugye? - kérdezett a telefonba a srác, hangján hallatszódott a kétségbeesettség. Hangjához elképzeltem a fiú arcát is, ami megmosolyogtatott.

- Nem, Jihyo nem kamuzik. - kuncogtam. – Három napig itthon leszek. Szóval értesítsétek a többieket a helyzetről. Vigyétek az üzletet rendesen és szóljatok a reggeli megbeszélésen, hogy Taejin lesz a csapat főnöke, amíg vissza nem térek. - informáltam a két fiatalt.

- Értettük főnök. Megyünk nyitni! - kiáltott a lány. – Hyung! Gyógyulj meg! Hiányzol! - kiabált Yoochun is, majd kinyomták a telefont, ezzel megszakítva telefon beszélgetésünket. Fejemet ingatva tettem le a telefonomat az éjjeli szekrényre, majd dobtam hátast a párnák sokasága közé, hogy tovább folytassam betegeskedésem.

Egyik napról a másikra jött ki rajtam a betegség. Hangom hetven százaléka eltűnt, valamint olyan lázam van, hogy csodának tartom, hogy eddig nem gyulladtam fel.. És akkor nem említettem az orr folyásomat, ami jobban folyik, mint a folyó, vagy a köhögéseimet és tüsszögéseimet, amiktől nem hogy tüdőm, de légcsövem sincs. Tükörbe nézve pedig a sápadt bőröm még fehérebb volt. Ennyire beteg utoljára két éve lehettem. Szokatlan volt, hogy ennyire beteg voltam, ami kihatott a fizikai képességeimre is. Úgy éreztem magam, mint egy öreg ember, aki alig bír megmozdulni. A lakásban vonszoltam magam, mint egy zombi, egy őrült sorozatban. Ilyenkor mindig Édesanyám jut eszembe. Jó lenne, ha most is itt lenne és kigyógyítana a "beteg levesével", valamint a forró teájával, amit mindig olyan finoman készít el.

Hiába voltam beteg, nem álltam meg a munkával. Úgy voltam vele, hogy most több időm van a papír munkák elvégzéséhez. Így hát egy stócnyi papírt és mappát magamhoz véve estem vissza az ágyba. Ölembe vettem a már évek óta használt laptopomat és neki álltam a befejezetlen munkáimnak. A nap első felét végig dolgoztam és telefonáltam, hogy az üzlettel kapcsolatos ügyek végre rendeződve legyenek. Végezve a rengeteg munkával, kicsoszogtam a konyhába és megálltam a helyiség kellősközepén.

- Úgy ennék valami finom főttételt. - sóhajtottam nagyot – Yoongi, állj neki! Dobj össze valamit! - ösztönzött a pozitív énem. – De semmi erőm sincs hozzá. - nyögtem fel hangosan. – Még ramenhez sincs erőm. - ingattam a fejem hitetlenül. – Min Yoongi! Ne hagyd el magad!

- Marad a rizs, kimchivel. - indultam meg a hűtőhöz.

Kivettem a műanyag ételhordozót, amiben Anya keze által készült kimchije volt, majd megmelegítve a tasakos rizst, leültem az asztalhoz ebédelni. Ebéd közben csörögni kezdett a telefonom. A név láttán, ajkaim mosolyra húzódtak.

- Min Yoongi! Most mondták, hogy beteg vagy. - hangja dorgáló volt, amin legszívesebben nevettem volna egy jót. Annyira aranyos.

- Neked is szia Eunhye! - kuncogtam a telefonba.

- Te csak ne kuncogj! Miért nem hívtál, hogy beteg vagy? Miért Yoochuntól kell megtudnom? - korholt le.

- Elfelejtettem szólni neked, ne haragudj. - sóhajtottam.

- Nem haragszom, de akkor, amit fogyasztottam a kávézóban a mostani alkalommal ingyen lesz. - közölte.

- Rendben van Eunhye. - nevettem.

- Na leteszlek. Gyógyulgass.

Hihetetlen ez a nő. Amióta még közelebbi kapcsolatba kerültünk, teljesen úgy érzem magam, mintha visszacsöppentem volna a középiskolás időszakomba. Ahol minden tele volt izgalommal, kíváncsisággal, kérdésekkel és tudatlan dolgokkal. Sokkal érdekesebbnek tűnt minden egyes dolog.