Fekete ⤷ myg ✔︎

Huszonkettedik rész: Azt akarom

Sokszor hallottam már azt, mi szerint a boldog napok várása néha sokkal jobb, mint maguk a boldog napok. Én reménykedem benne, hogy a boldog napom, amit annyira vártam, tényleg olyan boldog lesz, mint ahogy azt képzeltem. Életemben nem reménykedtem semmiben ennyire.

Eunhye tegnap felhívott, hogy a ma hamar végez az irodában és ha nekem is jó, akkor elmehetnénk valahova. Nem kellett kétszer mondania semmit, egyből lemondtam mindent, hogy tudjak találkozni Eunhyvel. Megbeszéltem vele, hogy nem munka után megyek érte, ha nem egy kicsivel később, hogy haza tudjon menni és eltudjon készülni. Este hét órakor pedig már a ház előtt álltam.

- Szia! - huppant be mellém az anyósülésre. – Remélem nem öltöztem rosszul. Nem tudtam mit vegyek fel, mert nem mondtad mit terveztél. - pillantott le öltözékére, majd szorgosan bekötötte magát.

- Nem öltöztél rosszul Eunhye. - pillantottam végig rajta. Felülre egy vékony anyagú, fehér színű inget vett, ami mellkasánál fodros volt. Ingje pedig gondosan volt betűrve a bézs színű, ceruza szoknyájába, ami combjait alig fedte. Apró lábai pedig egy vastag talpú, bézs színű sport cipőbe voltak bújtatva, ami az apró, csillogó kövek díszítése miatt kicsit sem látszódott sportosnak. – Szép vagy. - mosolyodtam el szemeibe nézve.

- Oh, Yoongi! Ne most kezdj el dicsérni. - legyintett rám, majd zavartan elnevette magát. – Egyébként hova megyünk? Mit terveztél mára? - kíváncsiskodott.

- Majd meglátod. - feleltem szűkszavúan, majd beindítva az autót, az első állomást vettem célba.

Amikor sikeresen leparkoltam, Eunhye oldalra pillantott és egy hatalmas nagy, hangos sóhaj hagyta el a száját, amin halkan elnevettem magam.

- Hihetetlen vagy Min Yoongi! -  fordult felém. – Túl jól ismersz a fenébe is! - ingatta fejét. Úgy érzem hülyeség volt akkor azt mondani, hogy legyen első randink, hisz túl sok első randink volt már.

- Gondoltam, hogy éhes leszel munka után, mert nagyon ritkán eszel ott bent. Alap dolog volt, hogy ezzel kezdjük az egészet. Másképp nem is indulhatott volna. - válaszoltam.

- Akkor mire várunk?! - csapta össze tenyerét boldogan, majd kiszállva a kocsiból az étterembe mentünk.

Az elején nagyon furán éreztem magam. Ideges voltam és izgultam. Pedig abszolút nem terveztem olyanokat, ami annyira időhöz van kötve vagy lelenne beszélve. Teljesen rástresszeltem arra, hogy ez az első olyan esti programunk, ahol úgy vagyunk, mint férfi és nő. Nem pedig úgy, hogy barátok. Kellett bő húsz perc, mire letisztáztam magamban a dolgokat és letudtam nyugodni. Onnantól kezdve pedig már semmi probléma nem volt. Vacsora közben elmeséltük egymásnak, hogy a pár napban mik történtek velünk, majd miután megvacsoráztunk, elmentünk sétálni. Mint mondtam, nem terveztem túlságosan semmit sem. Úgy gondoltam, majd adni fogja magát a helyzet, hisz egyikünk sem olyan személy, aki az ilyen dolgokban döntésképtelen lenne. Eunyhe leakarta sétálni a vacsorát, így hát sétálni indultunk. A séta közben a(z) Yeouido Hangang Parkban kötöttünk ki. Fogalmam sincs hogyan, ugyan is a park a Han folyó partján fekszik, mi pedig sokkal beljebb voltunk attól. De nem bántam, hisz Vele voltam. Amíg itt van mellettem és Velem van, addig ha kell kisétálok vele a világból is.

A parkban rengetegen voltak. Nap közben is sokan járnak ide pihenni, de estére az emberek száma mindig növekszik a parkban. A kialakított sétáló úton sétálva, kisebb körökben ülő társaságot lehet látni, akik jó ízűen nevetnek és élvezik, hogy a barátaikkal tölthetik az estét, míg akadnak szerelmes párok is, akik azért jöttek, hogy kettesben legyenek egy nyugodt parkban, ahol hiába sokan vannak, akkor sem zavarják Őket. Érdekes, hogy mennyi része van ennek a parknak. Van a nyugodt és csöndes része, s van a másik fele, ami a Mapo hídnál izgalmas utcai produkciókkal változik meg minden este.

- Épp a kedvenc lány bandád koreográfiáját táncolják. Nem érdekel? - karol belém Eunhye.

- Nem. Te jobban érdekelsz. - néztem rá.

- Izé. Inkább gyere üljünk oda le. - köszörűlte meg a torkát, majd kibontakozva a karomból, megragadta a csuklóm és egy szabad padhoz húzott, ahonnan rálátás volt a folyóra, valamint annak túloldalára.

Csöndben ültünk egymás mellett, aminek köszönhetően hallhattuk a hídon áthaladó autók hangját, a körülöttünk lévő emberek zsongását, ami keveredett a messzebbről szóló koreai pop zenékkel. A folyó miatt a szél – amit eddig nem észleltünk – hideg volt és erős. Néha végig futott rajtam a hideg, de mind ezek ellenére melegem volt.

- Elfáradtam. - sóhajtva döntötte fejét a vállamnak. – De nem érdekel, mert nagyon jól esett a séta. - motyogta. – Miért vagy ilyen szótlan? - ült fel hirtelen.

- Úgy érzem többet kellett volna tennem a mai napért. - néztem a folyóra. Most már kezdem érteni, hogy a boldog napok várása néha sokkal jobb, mint maguk a boldog napok.

- Jaj, Yoongi! Ne csináld már! - húzta el hangját. – Ismersz már engem annyira, hogy tudd mi az, amit szeretek. Elmentünk vacsorázni, aztán még néhány utcai kajáldánál is megálltunk nassolni. Eljöttünk sétálni és a hosszú séta végén itt lyukadtunk ki. Nézz körbe Yoongi. Ez a hely a csodaszép. - nyitotta szét karjait és körbenézett.

- De akkor is olyan, mint ha semmit sem csináltunk volna. Nem így képzeltem el ezt. - néztem rá. – Rendesen szerettem volna megtervezni, hogy különleges legyen, de tudtam, hogy milyen vagy és inkább nem tettem. - sóhajtottam. Eunhye elmosolyodott, majd szorosan mellém ülve, teljes testével felém fordult.

- Pont ezt mondtam az előbb neked. Ismersz és tudod mit szeretek. - bólogatott. Apró kezeit megelte és arcomat fogta közre vele, amitől egy pillanatra teljesen megmerevedtem. – Nézd, nekem ennél több nem is kell. Nagyon köszönöm neked ezt az esti programot. Lehet te nem így akartad, de Én ennek örülök a legjobban. Köszönöm Min Yoongi. - arcom minden egyes pontját végig nézte, kezei pedig még mindig az arcomat fogták. Aztán a szemembe nézett, és egy pillanatig – vagy tán örökre – álltam a tekintetét. Aztán a figyelmem a szép formájú szájára terelődött. És azt éreztem, hogy a huszon évem során most először azt akarom, hogy megcsókoljanak.

Az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Én sem szerettem volna kiszakadni belőle. Legszívesebben belefulladtam volna. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Már nekünk sincs olyan falunk. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk, és a levegőben különös, pozitív töltésű feszültség robban, aminek láthatatlan szikrái örömköntösbe öltöztetik a lelkedet. Ilyen volt ez is. A mi első csókunk.