Talán veled sikerül (javításra vár)

Négy

-Kö-köszönöm Tanárúr, de nem szeretem.-hazudom. Elég béna mert látta, hogy azt akartam venni.
-Ugyan!-legyint.-Fogadd el, kérlek!-néz aranyosan a szemembe. Nyelek egy nagyot és kiveszem a kezéből a sütis zacskót, amire a leghatalmasabb vigyort ereszti el. Csak állok ott összehúzódva, süsüvel a fejemben és várok. Nem
merek megszólalni pedig már nagyon mennék.
-Hazakísérlek!-vág a gondolataimba. Hogy mit csinál? Dehogy kísér haza! Biztos hogy nem!-Ugye nem baj!?
Megrázom a fejem. Faszom. Miért nem merem azt mondani, hogy de baj? Vagy kitalálni valamit? Idióta, az vagyok!
Várakozóan tekint rám én pedig megindulok az otthonom irányába. Nem szeretném, hogy lássa hol lakom! Nem azért mert szégyellem, hisz erről nem tehetek, de azért nem szeretem ha idegenek jönnek oda.
-Messze laksz a sulitól?-töri meg a kínos csendet.
-Egy kicsit.-motyogom.
-Miért nem jársz busszal?-jön a következő kérdés. Azért nem, mert nincs pénzünk ilyenekre. Igaz így majdnem egy óra gyalog az út, de legalább ingyen van.
-Szeretek sétálni.-megigazítom a fejemen a kapucnit, hogy ne lássa arcomat.
-Nem eszed a mochit?
-Ömm...de!-kinyitom azt és kiveszek egy ragacsos édességet. Beleharapok egy kicsit. Nagyon finom!
-Hmm...-nyammogok elfelejtkezve magamról. Kuncogást hallok magam mellől és ahogy oda nézek Jeon tanárúr hatalmas mosolyával találkozok és pont engem figyel. Egyből elpirulok és zavaromban visszateszem a sütit a többi közé.

Nem tudom mit mondhatnék neki, hogy ne legyen ennyire gyötrelmes ez a csend.
-És a tanárúr messze lakik az iskolától?-szinte suttogok. Talán meg sem hallotta.
-Igazából egy tizenöt perc kocsival, szóval nem!-ránt vállat.
Nem tudom mit kérdezhetnék még, én csak egyedül akarok lenni!
-Ha ezt tudom viszont, hogy te ilyen messze laksz, kocsival jövök!-teszi kezét vállamra. Megdermedek. Nem szeretem ha idegenek fogdosnak mert eddig mindig csak bántottak, akik ezt tették, ráadásul most még egy olyan helyen is járunk, ahol senki nem látná ha megverne!
Öntudatlanul is remegni kezd a testem, amit észrevesz és elengedi vállam. Amint ez megtörténik én mint akit puskából lőttek ki, rohanni kezdek. Hiába kiabál utánam többször is én meg sem állok. Rettegek.

Berohanok a lakásunkba, onnan pedig a szobámba és bebújok az ágyam alá. Általában ott meg tudok nyugodni. A fadeszkák alját már réges régen tele írtam a gondolataimmal miszerint "meg akarok halni" "túl sok ez nekem" és pár öngyilkossági ötletelés is van ott. A gyógyszerek, pengék, akasztás mellett üres hely van, viszont a magam megkéselése mellett egy pipa virít. Nem vagyok erre büszke, de itt mindig jobban leszek ha látom leírva milyen lehetőségeim vannak. Ha a szüleim egyszer meglátnák, biztos kiakadnának és megtudnák azt is, hogy nem baleset volt, amikor a kés belém állt. Olyan nagy bennem a feszültség, hogy puszta körömmel kezdem kaparni az egyik deszkát, ami a matracomat tartja. Addig csinálom míg véres csíkokat nem hagyok rajta és az ujjaim is zsibbadnak a fájdalomtól.
Ekkor kimászok rejtekemből és a fürdőbe megyek, majd leöblítem a sebemet. Nagyon csúnya de majd azt mondom elestem és lehorzsoltam az ujjaim.
Eszembe jutnak a mochik. Ha már Jeon tanárúr megvette nekem, megeszem. Neki látok hát a mai nap folyamán először annak, hogy letuszkoljak egy kis élelmet a torkomon. Nagyon finomak, de 3 után nem bírok többet enni. Na mindegy, majd holnap elviszem suliba és megeszem ebédre a többit.
Előveszem a leckét és szépen megtanulok mindent, hogy ezzel ne okozzak legalább a szüleimnek gondot és csalódást, ha már ekkora egy csődtömeg vagyok. Nem vagyok rossz tanuló és a történelem és irodalom egész közel állnak hozzám. Mondhatni azok a kedvenceim. Este lefürdök és szokásomhoz híven, sírok az ágyamban, amikor meghallom szüleimet hazatérni a munkából. Ilyenkor anya mindig bejön puszit adni, de a legtöbbször úgy csinálok mint aki alszik, pedig az igazat megvallva alig alszok valamit. Jó ha három órát sikerül naponta. Túl sok minden van a fejemben.
Nyílik is a szobám ajtaja és érzem anya illatát, ami kicsit megnyugtat majd nyom egy apró puszit a buksimra és elsuttog egy "szeretlek kicsim"-et, majd már itt sincs. Hallom még őket szöszmötölni a nappaliban, ami az ő hálószobájuk is egyben. Nekem van külön szobám, ami igazából csak egy kis lyuk, amit anno leválasztottunk a nappaliból, hogy legyen azért egy kis magánszférám.
Most anya jelenléte megnyugtat annyira, hogy lassan el is nyomjon az álom.