Talán veled sikerül (javításra vár)

Húsz

Kicsit kitisztul a fejem és elválok Jeon tanárúrtól. Elég volt ennyi. Nem tudom, de fura, hogy a tanárommal csókolózok, aki ráadásul férfi. Mit akarna a diákjától? Mit akar tőlem? Én nem tudok neki semmit nyújtani... Nekem nincsen semmi tehetségem, sem terveim, se semmim. Konkrétan egy selejt vagyok csak, aki egy hiba, egy szégyenfolt a Földön... Nem is akarok itt maradni. Nem szeretek itt lenni. Ki akarna örökös félelemben élni?

Nem mondok semmit csak fogom magam és bezárkózom a fürdőbe. Jó volt vele csókolózni, élveztem, de  félek tőle. Én nem akarok semmit tőle. Nem hiányzik még egy ember, aki itt tartson. Az is lehetséges, hogy csak szórakozik velem, mert pontosan tudja, mennyire kétségbe vagyok esve és nekem már úgyis mindegy...

Felfoghatnám úgyis, hogyha úgysincs veszteni valóm, akkor miért ne szórakozhatnék én is egy kicsit, ami a lényem egy részében tényleg tényleg így van. Sajnos mégsem tudom elengedni a félelmet, amit miatta érzek. Szeretnék távol lenni tőle.

Így visszagondolva, sokkal jobb volt mielőtt jött. Nyugalmasabb volt minden és az az egy célom, mármint hogy itt hagyom ezt a világot, az is tisztább volt. Megpróbál jobban összezavarni, amit nem hagyhatok. Nekem nincs szükségem rá, neki pedig pláne nincs rám! Valahogy kerülnöm kellene, de itt hogyan tehetném meg?

Összeszedem magam és visszamegyek a szobába. Tanárom az ágyon ül, hátát az ágy támlájának döntve és megint azt a könyvet olvassa, amit eddig is, mintha nem is történt volna semmi.
Legszívesebben elmennék sétálni egyet, hogy egyedül legyek, de nem kockáztathatom, hogy Kai elkapjon és megint megverjen...

Talán megérti ha csak a sarokba kuporodok le és nem szól hozzám. Meg kell próbálnom. Nem érdekel ha hülyének vagy bolondnak néz, ha ez azt jelenti lesz egy kis nyugtom. Örüljön, hogy nem az ágy alá mászok be, pedig nagy a kísértés...

Fogom magam és beülök a sarokba, a földre, majd felhúzom a térdeimet és rájuk hajtom a fejem. Végig érzem magamon az értetlen pillantását Jeon tanárurnak, ezért még csak véletlenül sem fordulok felé. Így még közelebb kerülök az ahhoz a helyhez, ami az ágy alatt van és erősen kell koncentrálnom, hogy be ne másszak.

Hallom, ahogy megnyikkan az ágy és a léptek egyre hangosabbak, majd hirtelen abba maradnak. Egy kéz simít végig a hajamon, de én próbálok nem reagálni, hátha elmegy.

-Jimin.-lágy hangján szól hozzám. -Ülj az ágyra. Én megyek és hozok ebédre valamit neked!-majd már csak az ajtó csukódásra leszek figyelmes. Nem tudom miért ment el, talán tudja, hogy most egy kis magányra van szükségem. Ha már úgyis kiment, engedek a kísértésnek és csak bemászok az ágy alá.

Sokkal megnyugtatóbb még így is, hogy nem otthon vagyok. Mintha tényleg eltűntem volna. Mélyeket lélegzek és próbálok nem az életemre és a kilátástalanságra gondolni. Most nem engedhetem ezt meg magamnak.

Nem tudom mennyi idő telik el, de a bejárati ajtó kinyílik és záródik. Basszus, most hogy másszak ki innen anélkül, hogy komolyan bolondnak ne nézne? Hallom, ahogy benyit a fürdőbe is, gondolom, engem keres. A szívem zakatolni kezd és izzadok is. Nem kellett volna ide bejönnöm.

Miután sehol nem talál, sóhajt egyet és leül a kisasztalhoz. Még mindig nem tudom mit csináljak. Talán ha várok egy kicsit kimegy annyi időre, hogy előmásszak, utána meg majd hazudok valamit. Minden jobb annál, hogy megtudja mennyire is abnormális vagyok. Még a szüleim sem tudnak erről a szokásomról, hálistennek mert akkor már talán rég tudnának arról is, hogy a balesetem nem is baleset volt.

Érzem, hogy valami csavarja az orrom és tüsszentenem kell. Biztos a por miatt, mert mondjuk úgy erre a helyre már nem fordítanak annyi időt a takarításnál... Kétségbeesve próbálom visszatartani a feltörekvő robbanást, ami sikerül is, viszont mivel elég kicsi a hely idelent, beverem a fejem a matracot tartó deszkák egyikébe. A szoba csendjében ez egy elég hangos koppanás, amit lehetetlen nem meghallani, mégis reménykedem benne.

-Te mit csinálsz az ágy alatt?-kérdezi tanárom benézve hozzám. Elszégyellem magam és az agyam ezerrel pörögni kezd, hogy kitaláljak valamit, de elég nehéz dolgom van. Talán ha mikor bejött és kibújtam volna még tudtam volna valami hihetőt hazudni, de most, miután vagy fél órát itt voltam...

Kimászom onnan és felállok, majd leporolom magamat. Inkább nem is mondok semmit neki és figyelmen kívül hagyom a kérdését. Az asztalra nézek, ahol valamilyen leves van, de gondolom már kihűlt, meg rizs és hús, amik szintén hidegek lehetnek. Mindegy, én tehetek róla és bár a levest így biztos nem, a másodikat meg tudom enni. Leülök hát és lassan falatozni kezdek.

Jeon tanárúr velem szemben ül és nagyon zavar, ahogy bámul. Nem szeretem ha bámulnak, főleg nem ha evés közben. Csipegetek még pár falatot, de tényleg nem bírok többet, ezért felállok és megköszönöm az ételt. Csörögni kezd a telefonja, mielőtt felvenné, megkér, hogy vigyem vissza a tálcát az ebédlőbe.

Reszketve lépek ki az ajtón. A hűvös levegő megcsapja az arcom, ami egész jól esik és növeli bennem a vágyat a séta iránt. Remélve, hogy senki nem akar zaklatni, indulok meg az étkező felé, de azért mint valami paranoiás, figyelek mindenfelé.

Miután sikeresen kézbesítettem a csomagot, visszaindulok a faházba és már nem vagyok óvatos annyira. A lábam elé figyelek mikor hallom, hogy valaki jön velem szemben. Felnézek és a vér is meghűl bennem. Nem hiszem el, hogy ez az idióta mindig ott van ahol én. Követ, vagy mi a picsa?

-Szióka Jiminie!-vigyorog a képembe. Próbálok mellette gyorsan elhúzni, de elkapja a karomat és közelebb von magához.
-Ügyes voltál a reggelinél. Ajánlom, hogy így is maradjon és távol maradj Jeon-tól!-dicsér majd fenyeget meg. Elenged én pedig szedni kezdem a lábaim és egészen addig nincs nyugtom, amíg a kunyhónkhoz nem érek.

Egyenesen berontok a házikóba és tanárom értetlen fejével szembesülök. Legszívesebben visszamásznék az ágyikó alá, de... Ajj kit érdekel? Már úgyis mindegy, látta, hogy nem vagyok komplett! Fogom magam és amilyen gyorsan tudok, már a bútor és a padló között is találom magam. Becsukom a szemeim és próbálom szabályozni a légzésemet.

Jeon hangja szakít ki mindebből, aki az ágy mellett kuporogva figyel engem.
-Mit csinálsz ott? Gyere ki, Jimin.-szól és felém nyújtja a kezét. Megrázom a fejem. Jó nekem itt, te csak menj és éld az életed, én is élem. Mondjuk remélem már nem sokáig...

Aztán egy olyan dolgot tesz,amit nem néztem volna ki belőle, sem senkiből, fogja magát és bemászik mellém az ágy alá. Most rajtam a sor, hogy értetlenkedjek és kellemetlen is kicsit a helyzet, ezért úgy döntök, hogy inkább kimászok. Ekkor viszont elkapja a karom, visszahúz, majd keze levándorol az enyémhez és összekulcsolja ujjainkat, sőt, még egy puszit is nyom a kézfejemre. Vörös fejjel nézem végig tettét mert eléggé zavarba hoz. Minek csinálja ezt?

Hosszú percek telnek el anélkül, hogy megszólalnánk. Mind a ketten a hátunkon fekszünk és a matrac alját lessük. Lassan el is felejtem, hogy itt van mellettem, csak a kézfejem simogató hüvelykujja és meleg tenyere emlékeztet jelenlétére. Megnyugtató érzés. Olyan, mintha egyedül lennék, mégse magányos. Ketten egyedül...

Bocsi ha nem lett a legjobb rész...😢🖤