Talán veled sikerül (javításra vár)

Hatvanhárom

Ahogy a szüleim bejönnek, egyből nekem esnek és jól megszorongatnak, amit én is viszonzok. Rég beszéltem velük és most mindenről kifaggatom őket, ezzel is húzva egy kicsit az időt.

A nappaliban ülünk le, Jungkook pedig elmegy főz nekünk kávét, vagyis nekem nem csak maguknak. Én egyenlőre semmi koffeineset nem ihatok, mondjuk eddig sem nagyon kávéztam, mert sosem volt otthon, de tudom anyáék is csak az utóbbi időben mondtak le róla, amikor rosszabb lett az anyagi helyzetünk.
Azóta előléptették őket és mind a ketten többet keresnek, így olyanokra is jut, amire eddig nem.

-Jól van, akkor most már elmondjátok mi ez az egész? - helyezi magát kényelembe apa a kanapén. Mellé ül anya is és úgy figyelnek és várják feszülten, hogy dalolni kezdjek.

Én is leülök, de megvárom míg Jungkook is, majd szorosan neki passzírozom magam és az ujjait is összefűzöm az enyéimmel. Szerintem életemben nem voltam még ennyire ideges mint most és ezt a gyomromban lévő hatalmas görcs is jelzi. Kook bíztatólag rám mosolyog, de egyszerűen képtelen vagyok elkezdeni, hiszen évekig titkoltam és nem véletlenül.

-Jimin beteg. Generalizált szorongással és depresszióval küzd. - szólal meg Jungkook türelmetlenül.

-Mi? De mióta? - anya ijedten kérdezi. Tudom, hogy nehéz elhinniük mert sosem engedtem, hogy látszódjon rajtam és nagyon jól is ment.

-Évek óta. - nyögöm ki nagynehezen és ismételten rászorítok Jungkook kezére. Még jó, hogy gyenge vagyok mint a harmat. - Emlékeztek még a balesetemre? Hülye kérdés, hogyne emlékeznétek... Az nem baleset volt, én csináltam. - lehajtom a fejem szégyenemben és a szemeim is bekönnyeznek. Anya feljajdul, de apa tovább faggatózik.

-Miért? - hangja keményen cseng, szinte egyáltalán nem illik a szituációhoz.

-Mert...meg akartam halni. - csúszik ki könnyen a számon, pedig azt hittem nehezebb lesz. - Nem voltam jól és sokszor volt pánikrohamom is. A suliba bántottak, de az csak a ráadás volt. Nem bírtam a sok stresszt sem és a félelmet ezért rengetegszer megvágtam magam. - felhúzom a pulcsim ujjait, hogy lássák a sebeket, de gyorsan folytatom, mert ha most nem mondom el, akkor talán soha nem leszek képes. - Aztán találkoztam Jungkook-kal és azt hittem minden jobb lesz, viszont eldurvultak a dolgok Kai miatt mert sokkal többször vert meg mint előtte. A bizonytalanságom miatt pedig azt sem tudtam elhinni, hogy Kook akar engem. Úgy érztem teher vagyok mindenki vállán és ekkor jött a második kísérletem. A továbbképzésen voltatok én pedig ide költöztem addig és minden rendben is volt. Kai folyamatosan zaklatott, majd a suliban elkapott és azt mondta szerelmes belém, de nem tudja elfogadni, hogy egy ilyet szeret. Egy ilyen senkit, amilyen én vagyok és nekem esett. Folytogatni kezdett aztán valahogy a földre kerültem, ő pedig teljes erejéből rúgott, ahol ért. - az emlékek miatt rám tör a keserves zokogás, de Jungkook egyből hátamra teszi a kezét és simogatni kezdi, fülembe pedig apró nyugtató szócskákat suttog, de még így is eltelik jó pár perc mire folytatni tudom. - Hazarohantam onnan és nagyon zaklatott voltam. Nem akartam élni, ezért írtam két búcsú levelet, egyet nektek, egyet pedig Jungkook-nak és egy hídhoz mentem, hogy leugorjak róla. Kimásztam a korláton, de jött egy fiú, aki feltartott engem. Ő volt Taehyung. Majd Kook is megérkezett és ketten leszedtek onnan, pedig olyan közel voltam. - elmosolyodom a gondolatra, de ez megijeszt, így gyorsan rendezem vonásaimat. Felnézek végre a szüleimre, mert eddig csak üveges tekintettel hadartam végig a sztorimat.
Mind a ketten sírnak, de leginkább anya.

-Hogy nem vettük észre, hogy bajod van? Olyan rossz szülők vagyunk! - zokog fel anya és a szívem szakad meg. Apa nyugtatgatja, de én is felpattanok és a másik oldalára ülök.

-Nem, dehogyis! Én tettettem, hogy jól vagyok! Nem a ti hibátok! - most anya kezét fogom meg. Egyből újra felhúzza a karomon a pulcsit és végighúzza ujjait a sebeimen. Kellemetlenül ér a dolog, de tűröm.

-Te mióta tudsz erről? - szólal meg apa és ahogy felkapom a fejem, látom, hogy Jungkook-ot vonja kérdőre.

-Egy ideje...de az első pillanatban sejtettem, hogy valami nincs rendben vele, ahogy megláttam. - süti le a szemeit párom is.

-Ezt, ezt hogy érted? - szipog anya.

-Van tapasztalatom hasonló esetben, csak ezért... láttam a jeleket. - motyogja, de anyáék még mindig értetlenül figyelnek.

-Anya... Jungkook - itt az említett felé nézek, aki beleegyezően bólint egyet. - Jungkook nővére is beteg volt és megölte magát! - folytatom halkan. Anya a szájához kap és apa is elszörnyed.

-Nagyon sajnálom, fiam. - feleli apa. Jungkook csak egy mosoly szerű valamit erőltet ajkaira, hogy tudassa minden rendben.

Egy ideig csendben emésztgetjük az elhangzottakat. Én és anya sírdogálunk, apa maga elé meredve simogatja anya hátát, Jungkook pedig lehajtott fejjel piszkálja a pólója alját. Még sosem láttam őt ennyire elesettnek és ettől a szívem facsarodik össze. Viszont még nem tudnak mindent, ezért folytatom a beszédet. Tudniuk kell mennyi mindent köszönhetünk Jungkook-nak, mert nélküle már rég nem lennék itt! Megköszörülöm a torkom, erre pedig mindenki felkapja fejét és kíváncsian merednek rám.

-Jungkook szerzett nekem egy pszichiátert és ő is fizeti. Igaz, Yoongi a barátunk lett, de a terápia nyilván nincs ingyen. Csak azt akarom mondani, hogy sokat köszönhetek Jungkook-nak! - hebegek, végül szerelmem felé nézek könnybe lábadt szemeimmel és hálásan pislogok rá.

-Mi is nagyon köszönjük Jungkook! - anya felpattan és szorosan magához vonja Kook-ot, aki meglepetten pislog.

-A költségeket pedig innentől mi álljuk és az eddigieket is szeretnénk visszafizetni! - apa is feláll, majd feléjük sétál és kezet nyújt a megszeppent férfinak. Anya elengedi őt, így Kook gyorsan felpattan és kezet ráz apával.

-Erre semmi szükség! Azért tettem, mert szeretem Jimin-t és szívesen viselem a gondját! - jelenti ki és nyoma sincs az előbbi határozatlanságnak a hangjában. Mintha, amikor rólam van szó, bekapcsolna a védelmező ösztöne.

-Tudom Jungkook, de ez egy kisebb vagyon és Jimin a mi fiunk. Egyenlőre nekünk kell gondoskodnunk a dolgokról. - apa nem hagyja a dolgot annyiban, aminek örülök. Nem az, hogy nem akarok Kook-nak tartozni, de tényleg sok pénzről van szó és a munkáját is miattam veszítette el. Fogalmam sincs miből fizet még mindig mindent.

Nagyon sokat beszélgetünk még a történtekről és az állapotomról is. Az ágy alatti kis zugomra is fény derül, aminek nem igazán örülök. A deszkákon van az összes szenvedésem és más ezekről hallani mint szembesülni vele fizikailag is. Félek, hogy anya nagyon ki fog borulni, így is összetört, hogy semmit nem vett észre és apát is megviselte, noha ő nem a legérzékenyebb típus. Üthettem volna rá is, de nő nemű ősömből több van bennem.

-Nagyon elfáradtam. - sóhajtok egy nagyot és ledőlök a kanapéra, miután újra kettesben maradunk. Azt is elmondtam anyáéknak, hogy jobban szeretnék itt maradni, de csak azért mert Kook vigyáz rám. Az igazság viszont, hogy a lakásunk sok rossz emléket idéz bennem és sötét kis lyuk ehhez képest, ahol most vagyok, de nem akartam, hogy még rosszabbul érezzék magukat. Tudom, hogy nincs pénzünk elköltözni és a terápia költségei miatt újra a csőd szélére sodródunk.

-Miért vágsz már megint ilyen gondterhelt fejet? - Jungkook felemeli a lábaimat, majd leülve az ölébe helyezi azokat.

-Szerintem már ilyen az alap arckifejezésem. - mosolyodom el, amit ő sem bír ki komoly fejjel. - Dolgozni akarok. - jelentem ki most már határozottan.

-Én tudok munkát adni neked! - húzogatja szemöldökeit pajzánul. Kihúzom lábaim öléből és helyette fenekemet helyezem oda.

-Tényleg? És mennyit vagy hajlandó fizetni? - kérdezem kacéran és ajkaira tapadok. Úgy látszik hiába vagyok fáradt, arra a beígért menetre még van energiám...

Köszönöm, hogy elolvastad, mégha nem is valami jó és izgalmas rész! 💜