Talán veled sikerül (javításra vár)

Huszonkilenc

Újra péntek van. Nehezen telt el ez a hét, de szerencsére Kai nem jött a közelembe hétfő óta, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem figyelt engem árgus szemekkel. Megpróbáltam nem okot adni neki arra, hogy elboruljon az agya és tényleg távolságot tartok Jeon tanár úrtól a suliban, amit megbeszéltem vele és el is fogadott.

-Van kedved randira menni velem, Jimin? - kérdezi váratlanul a kocsiban tőlem a tanárom.

-Igen. - nyögöm ki. Hiányzik nekem, még így is, hogy mellettem ül. Ez normális? Nem tudom pontosan milyen egy randi, de láttam már filmeket, amikben a szerelmesek közös programokat terveztek. Akkor ez azt jelenti, hogy szeret engem? Kit akarok becsapni, hogyan is tudna?

-Mikor érnek haza a szüleid?

-Este hétkor végeznek, szóval olyan fél 8-ra körülbelül. - nézek rá értetlenül. Bólint egyet és lekanyarodik a pláza felé, amitől csak még értetlenebb leszek. Most mi van?

Megállunk a parkolójába és várakozóan pillant rám, miután kikapcsolja övét. Én is megteszem, majd kiszállunk az autóból. Elindul előttem én pedig követem, kissé lemaradva tőle. Egy ruha boltba érve jövök rá, nyilván venni akar magának valamit, így egy kicsit megnyugszom, bár nem értem én ehhez minek kellek.

-Ez tetszik neked? - húz ki egy szürke pólót a többi közül és felém mutatja. Közelebb lépek és megvizsgálom, hát nem igazán szeretem a szürkét, de ha neki tetszik...

-Jól néz ki, de szerintem ez nem a tanár úr mérete...- nézek szemeibe, mire csak egy fura mosolyt villant és a kezében levő pólóval keresgél tovább. Kiválaszt még párat és nadrágokat is, de mind kicsi szerintem neki, ezért csak zavartan figyelem. Megfogja a kezem és a próbafülkék felé kezd húzni, majd a kezembe nyomja a ruhákat.

-Itt megvárlak! - jelenti ki. Most mi van? Nekem választotta ezeket? Ruhát akar venni?

-Tanár úr, é-én ezt nem... Nekem nincs pénzem erre és azt sem engedhetem, hogy...- habogom, de szavamba vág.

-Jimin. Szeretnék neked mindent megadni. Lehet fura neked, de ezzel boldoggá tennél és amúgysem nagy dolog pár gönc...- mosolyog rám. Jó végülis attól, hogy felpróbálom ezeket, még nem lesz bajom. Bólintok egy aprót és el is tűnök a fülkében.

Meglep, hogy minden, amit választott, pontosan jó rám. Hogyan tudott ilyen pontosan megfigyelni? Mármint oké, annyit én is leszűrtem, hogy ezek kicsik lennének rá, de azért pontos méretet nem tudtam volna mondani.

Mindent felvettem és meg kellett mutatnom neki, amiből kb. mindent meg is vett, nekem meg rendesen ég a fejem, hogy megengedtem neki. Kicsit kellemetlen helyzetbe hozott ezzel, nem is tudom, olyan mintha ő egy amolyan sugar daddy lenne vagy mi az. Most vár tőlem cserébe valamit? Fel kellene készülnöm ezekre a helyzetekre, mert fingom sincs mit csináljak.

-Éhes vagy? - fordul felém, ahogy kijövünk a boltból én pedig bólogatni kezdek. Egy kisebb étterembe térünk be, ami nagyon barátságos, ugyanakkor elegánsabb is, ezért kicsit feszélyez, hogy rajtam egy elnyűtt pulóver és rongyos farmer nadrág van. Sosem voltam ilyen helyeken, ezért nem is vagyok hozzászokva. Ettől a környezettől csak még jelentéktelenebbnek érzem magam és újra olyanok jutnak eszembe, hogy Jeon tanár úrnak nem velem kellene itt lennie, hanem egy egészséges és életvidám, csinos lánnyal, akivel később összeházasodhat és gyerekeket nevelhet.

-Na, ne legyél úgy megszeppenve Pici.- megfogja a kezem és egy asztalhoz húz, ahol kihúzza nekem a széket és leültet, majd a velem szembeni helyre ballag és ő is helyet foglal. Kezembe nyomja az étlapot, de kb. semmit nem ismerek rajta, ezért csak zavartan pillantok minden felé rajta és mikor a pincér kiér még kétségbe is esek, hogy mindjárt mondanom kell valamit. - Kettő lasagne lesz és nekem egy víz, a páromnak pedig egy kóla. - mosolyog a felszolgáló srácra, aki biccent és el is viharzik. Kikerekednek a szemeim, de ugyanakkor vörösbe is borul az egész fejem. Párja? A párjának nevezett? El sem hiszem, biztos csak félre hallottam, ezért inkább jobb lesz ha úgy csinálok mint, aki nem is hallotta. Igen, így tökéletes lesz, nehogy aztán kinevessen, hogy miket be nem képzelek magamnak.

Kihozzák az ételt és neki is látunk. Be kell vallanom, nagyon ízlik ez az étel és talán ez lesz a kedvencem az olasz kaják közül, na nem mintha eddig annyit ettem volna mert a pizzán kívül csak ezt... Mindegy, akkor is nagyon finom. Hiába feszélyez az a kis szó, amit a tanár úr kiejtett a száján, akkor is jó étvággyal fogyasztom a kaját.

-Olyan csendes vagy mostanában. - jegyzi meg két falat között. - Jimin, szeretném tudni mi jár abban a csinos kis fejedben. Mindent tudni akarok, kérlek ne zárj ki. - átnyúl az asztal felett és szabad kezemet megfogyva néz mélyen a szemembe. Tudom, hogy ki kellene mondanom sok mindent, amit nem teszek, de meg kell még szoknom a jelenlétét és még nem száz százalékos a bizalmam sem felé. Közel jár, de nem tartunk még ott. Valami morzsát mégis elejthetnék neki...

-Nagyon ízlik ez a lasagne! - nyammogok és kicsi mosollyal nézek fel rá. - A ruhákat is nagyon szépen köszönöm, de nem kellett volna. Kicsit kellemetlenül érzem magam amiatt, hogy vette nekem azokat és nem tudom mit adhatnék cserébe... Nekem nincs semmim. - motyogom és lesütöm a szemeim, ugyanis egy valamim van, amit neki adhatnék csak kicsit önbizalmat kell még gyűjtenem, hogy felajánljam neki.

-Nekem az bőven elég ha mosolyogni látlak. Nem azért vettem azokat, hogy várjak cserébe valamit, hanem mert szerettelek volna megajándékozni! - kezemről arcomra vándorol a tenyere és azt is megsimogatja. - Amúgy meg örülök, hogy ízlik. - biccent a tányéromban levő étel felé.

Váratlanul a telefonom megcsörren. Összehúzott szemöldökkel kotrom ki azt a táskám legaljáról és ugyanilyen arckifejezéssel vizslatom a kijelzőt.

-Szia anya! - szólok bele bizonytalanul. Sosem szoktak hívni, ezért is ér annyira meglepetésszerűen.

-Szia kicsim! Azért hívlak mert nem vagy itthon, nekünk pedig apáddal hamarosan indulnunk kell! - hadarja egy levegővel.

-Hova mentek? - kérdezem frusztráltan. Nem értem mi történik...

-Továbbképzésre kell mennünk és egy hétig is odalehetünk. Ha akarod itthon maradok, csak tudod akkor kiesik az a pénz, de nem baj, nem akarlak egyedül hagyni annyi ideig! - jegyzi meg és hangjából a színtiszta nyugtalanság sugárzik.

-Semmi baj, anya! Menjetek nyugodtan, tudom, hogy szükség van arra a pénzre is! Én meg leszek egyedül is! - nyugtatom meg és vállat is rántok bár ő ezt nem láthatja. Azért most ez egy kicsit szíven ütött, de miattam már éppen eleget veszítettünk. Nekünk minden egyes centre szükségünk van és jól meg kell gondolnunk minden egyes lépésünket.

-Biztos vagy benne? És ha történik valami, amíg nem vagyunk itthon? - folytatja az aggodalmaskodást.

-Anya! Nem lesz semmi baj, tudok magamra vigyázni! Mondom, menjetek nyugodtan! - csitítgatom őt. Még beszélünk pár mondatot és elköszönünk egymástól. Szóval ennyi. Annyira nem akartam egyedül maradni, erre most már tényleg magam maradok.

-Mi történt? - kíváncsiskodik tanárom.

-Anyáék egy hétig tovább képzésen lesznek és egyedül leszek otthon. - motyogom. Legszívesebben elsírnám magam, hogy mennyire szerencsétlen is vagyok, de nem szeretnék egy ilyen nyilvános helyen kiborulni. Szeretek egyedül lenni, tényleg, de mostanában nem valami jó ötlet...

-Ha szeretnél, hozzám költözhetsz, amíg nincsenek otthon a szüleid! - ajánlja fel. Nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet, de nem akarok a lakásunkban maradni magányosan, a szar életemen gondolkozva, úgyhogy bár bizonytalanul, de elfogadom a javaslatát.