Az Iker /BEFEJEZETT/

Part 18

Wanda szemszöge

Egy erdőben voltam. Olyan... ismerős volt, nem tudom honnan. Minden nyugodt volt, tiszta, és élő. Nem voltak emberek, hogy szemeteljenek, vagy csak a létezésükkel tönkretegyék a természet szépségét. A fák ágain madarak csiviteltek, dalolták a maguk énekét. Néhol meg-megpillantottam egy-két mókust, vagy egyéb kisebb állatokat, de alapból minden csendes volt. Igazán otthon éreztem magam. Letelepedtem a selymes fűbe, és pihentem.
Egyszerre egy kis őzgidát vettem észre. Lassan kinyújtottam a kezem, a csodálatos lény pedig óvakodva lépkedett felém, és lehajtva a fejét hagyta, hogy megsimogassam. Egyre közelebb jött, aztán letelepedett mellém a fűbe és nézett nagy, csillogó barna szemeivel. Egyre több állat gyűlt körém. Kismadarak dalolták a fán, rágcsálók figyeltek engem, kisebb és nagyobb lények telepedtek le a földre és néztek fel rám csillogó szemekkel, és érdeklődve néztek, és szerintem azon gondolkodtak, hogy ki vagyok és miért vagyok itt. Hát, én se tudtam. Egyszerre vakító fényesség tűnt fel a távolban, aztán elült és egy róka lépkedett felém. Méltóságosan és nyugodtan lépkedett felém, majd mikor odaért, fejet hajtott előttem, és megfordulva elindult visszafelé. Úgy éreztem, hogy követnem kell, így feltápászkodtam, és hangtalan léptekkel az állat után eredtem.

Egy tisztásra értünk, mely csodaszép volt. A róka leült és felnézett rám, mintha várna valamire. Leültem elé törökülésben a földre és onnan figyeltem a kisállatot.
- Felség - szólalt meg ismerős hangon. Aztán rájöttem. A róka, tavalyról - Megtiszteltetés találkozni önnel - hajtott fejet előttem.
- Bocsáss meg, de én nem vagyok semmilyen uralkodó. Mégis hogy érted? Én csak Wanda Potter vagyok, simán Wanda - halt el a hangom mondandóm végére. Nem értem. Miért beszélnek hozzám az állatok? Miért neveztek felségnek? És Dobby mire utalt múltkor? Mi történik velem?!
- Téved, úrnőm. Igenis uralkodó. Kérem kutasson továbbra is bátran, ha szüksége lesz rám, ott leszek.
- Ne! Ne menj el! - kaptam utána, de hiába, ugyanis eltűnt, kámforrá vált - Mi történik velem?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hirtelen pattantak ki a szemeim, és ültem föl.
- Wan, jól vagy? - hallottam testvérem hangját tompán magam mellől. Nem tudtam hol vagyok, minden homályos volt, aztán egy pillanat alatt kiélesedett minden. Ezernyi zajt érzékeltem, és óriási fényességet, nem tudtam eldönteni, hogy a szememet takarjam el, vagy a fülemet fogjam be. Gyorsan Harry-hez bújtam, aki védelmezőn karolt át, és szépen lassan megnyugodtam.
- Mi történt? - húzódtam el ikremtől, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hirtelen elájultál - kicsit habozott, de én kérdőn néztem rá, így folytatta - Malfoy-ék voltak itt, de már elmentek. Szerencsére - sóhajtott egyet, majd könnyedén az ölébe kapott - Na gyere, kis róka - nevetett rám, én pedig rámosolyogtam, és hagytam, hogy elvigyen valahova, ahova akart, hiszen megbíztam benne.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Megyünk mi, Wanda, Harry, Ron, ti gyertek utánunk! - utasított minket Mrs. Weasley. Most éppen a 9-es és 10-es vágány előtt álltunk, és percek választottak el minket a vonat indulásától. Gin is átment édesanyjával, már csak mi hárman maradtunk.
- Gyerünk - indult meg Harry, mi pedig követtük, majd... BUMM. Egymás hegyén-hátán fetrengve bambultunk, ugyanis az átjáró... nem engedett át minket.
- Ez mi volt? - tápákoztam fel, majd leporoltam a felsőmet, és a napszemüvegemet a fejem tetejére toltam.
- Nem engedett át a kapu - állt mellém lihegve a testvérem, magyarázkodás után - Menjünk a kocsihoz...
- A kocsi! - kiáltott fel Ron, és a cuccokkal el kezdtünk rohanni a kis kék autóhoz. Gyorsan bepakoltunk és bepattantunk a járműbe, Ron pedig elindult, miután láthatatlanná tette a kocsit.

Miután megtaláltuk a vonatot - mit megtaláltuk, ő talált meg minket - követve azt utaztunk a Roxfort-ba, karamellát majszolva, és folyamatosan nevetve. Azonban, egy idő után kezdett monotonná válni az út. A szánk összeragadt az édességtől, hasunk fájt, és minden vágyunk az volt, hogy ihassunk egy kupa töklevet. Közben pedig, sejtettem, hogy Hermione minket keres, és a vonaton idegeskedik. Aggódtam Gin miatt is, hogy talál-e barátokat, jól érzi-e magát.

Az út második fele már csöndesebben telt, aztán... Aztán megérkeztünk.
- Ott van! - kiáltottam fel boldogan, mikor felismertem a kastély sziluettjét.
Azonban volt egy kis gond. Vagyis inkább nagy. Nekimentünk a Fúria-fűznek, ugyanis a kocsi nem engedelmeskedett Ron-nak. A Weasley fiú el is törte a pálcáját, amikor meg akarta állítani az autót, így elborzadva nézett az eszközre majd vissza a fára, ami életre kelt. Gyorsan kiugrottunk a kocsiból és nagy nehezen elmenekültünk a dühös fától.
- Jézusom - lihegte Ron, a küzdelem után, mikor már a Nagyterem egy ablakánál álltunk - Majdnem meghaltunk.
- Igen - mondta Harry - Hol van a denevér? - biccentett a tanári asztal felé, ahol valóban nem látszott Piton.
- Ms. Potter, Potter, Weasley - hallottunk egy rideg hangot magunk mögül - Jöjjenek velem - fordult meg Perselus, mi pedig lehajtott fejjel követtük. Most nagy bajban vagyunk...

Itt is van az új rész. Sajnálom, hogy rövid lett, de nem sokára izgalmasabb részeket hozok, és sietek velük. Azért remélem tetszik.