Isten nem létezik. Vagy mégis? {Ereri} /BEFEJEZETT/

Újra?

Eren szemszög

Nem mertem hátranézni. Tudtam ha megfordulnék akkor valami eltörne bennem... nem akartam pont előtte, pont most gyengének tűnni. Nem mondott semmit csak a vállam fogta. Próbáltam kibújni szorítása alól, de ez nem sikerült mivel olyan erővel szorította, hogy az szinte már fájt. Végül egy sóhaj kíséretében üveges tekintetem rá emeltem gyönyörű, makulátlan arcára.

-Mit akarsz? - kérdeztem tőle ridegen viszont belül megtörtem. Ha egy kicsit is tovább maradunk így... én elsírom magam.

-Mit csinálsz? - hangjától egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Egészen addig bírtam amíg 2 perc el nem telt teljesen csendben.

[Sírtam.]

Elsírtam magam... előtte. Megtörtem... előtte. Megint.

-Hagyjál már Levi! - üvöltöttem rá mire hátra hökkölt és a vállamat is elengedte. Arcom kezembe temettem és úgy zokogtam tovább majd térdre rogytam, kezemet térdemre raktam és úgy sírtam a padlón ülve.

-Kölyök... - leguggolt mellém. Tekintetét belefúrta az enyémbe amikor egy pillanatra is felpillantottam rá.

-Mhit akarsz? - szipogtam amire...

{Megölelt.}

Nem csináltam semmit csak teljesen utat engedtem könnyeimnek. Sírtam miközben a meleg karjai körül öleltek. Hiányzott Levi. Igaz nem telt el sok idő de akkor is... hiányzott az ölelése, a csókja és az egész lénye.

Nem öleltem vissza csak még több könny folyt le az arcomon amire páran meg is bámultak de nem foglalkoztam velük. Jelenleg csak én voltam és Levi, aki engem ölel nyugtatás képp.

-Nyugi Eren... Cssss... - suttogta halkan a fülembe és kezét hátamra vezette és simogatni kezdte a felületet. Miért tud ennyire megnyugtatni? Hisz utálnom kéne! Gyűlölnöm amiért úgy faképnél hagyott! És most még is... jól esik, hogy itt van és foglalkozik velem. Eléggé szeretet éhes lehetek. De ki ne lenne az ha a szülei 10 éves korában meghaltak? Vagyis... igazából nem is a szüleim voltak... Azt hittem túl léptem ezen de ahogy Levi itt ölel minden rossz eszembe jut.

-Kérlek Levi... Hagyj... - motyogtam magam elé szavaimat de még csak rám sem hederített. Tovább nyugtatott majd a hosszúra húzodott ölelést megszüntetve állam alá nyúlt és maga felé fordította arcomat. Biztos gyönyörű látvány lehetek... vörös, kisírt szemek és feldúzzadt arc.

-Sajnálom Eren... - mondta majd sóhajtott egyet. - Nagyon sajnálom! - szemében láttam a megbánást. - Én nem is tudom, hogy gondolhattam azt, hogy úgy elküldelek. - nevetett kínosan. - Mi lenne ha? Újra? - újra? ezt úgy újra?

-Hogy érted? - néztem rá kérdően amire csak elmosolyodott.

-Lenne kedved esetleg... újra kezdeni? Persze nem muszály csak nagyon hiányoztál... - te is nekem...

-É-Én - dadogtam - Nem tudom menne-e... n-nagyon megviseltek az e-elmúlt napok... annyira... - nem bírtam szavakba önteni, hogy mennyire fájt az amikor ott hagyott. Egyedül. Régen is voltam egyedül, nem is keveset de ez most jobban fájt mint bármi más. Ez most rosszabbul esett mikor még az általános iskolából mentem át közép suliba, így otthagyva az egyetlen igaz barátom.

Tényleg... meglátogathatnám. Rég nem beszéltünk.

-Kérlek Eren! - megfogta tenyerem és arra hajtotta fejét. - Könyörgöm! Nem akarlak így látni! Főleg nem miattam! Hagyd, hogy segítsek! - szemei könyörögtek nekem mire az eddig abbamaradt sírás újra kerülgetett.

-Rendben... - motyogtam halkan de nem néztem szemébe. Ha belenéztem volna ebben a pillanatban biztos azonnal mindenem odaadnám neki. - Újra.

Hát ez egy elég rövid rész lett :( bocsi mindenkinek amiért ilyen vagyok mostanában de a suli minden erőm és időm felemészti... Amúgy! Kint leszek az Őszi MondoConon tehát ha valaki jön akkor tudunk találkozni. ( random helyzetjelentés )

Sziasztok