Isten nem létezik. Vagy mégis? {Ereri} /BEFEJEZETT/

Szakítunk?

Eren szemszög

-LEVIIII! - üvöltöttem rá és ráugtottam hátára amire engedett a szorításából. - Mit csinálsz?

-Én csak... - szabatkozott - Megfojtom ezt az idegesítő görényt! - mondta de elengedte Chirstát.

-Mi a fasz! - üvöltözött Christa. - Mi a fene vagy?!

-Nem mondhatjuk el. - mondtam lehajtott fejjel és elkezdtem elráncigálni a helyszínről Levit. - Olyan hülye vagy...

-Tch... mert te sokkal okosabb... - morogta.

-Mit morogsz?

-Azt, hogy bazdmeg a kis Christádat! - mondta és ezzel otthagyott engem, a gondolataimmal, egyedül, a sok megválaszolatlan kérdésemmel...

-Most akkor ezt vegyem egy szakításnak? - hangom elcsuklott és a szemembe könnyek szöktek. Nem mondott semmit. Kezeit zsebre vágta majd a bal kezét felemelte és bemutatott nekem... - Ez jól esett... - motyogtam

Utat engedtem könnyeimnek. Leültem a padra és transzba estem.

Mit tettem amivel ezt érdemeltem ki...?

...Azt, hogy nem szeret senki...?

...Azt, hogy egyedül vagyok?

Ennyire rossz ember lennék? Komolyan? Én vagyok a hibás mindenért. Nem is értem, hogy eddig mit hittem. Fontos lettem volna valakinek? Akárkinek? Csak az álmaimat kergettem. Soha senkinek nem leszek fontos. Amikor voltak szüleim azok is csak azért szerettek mert a gyerekük vagyok nem azért mert olyan jó személyiségem lenne. Sőt, nagyon elbaszott egy személyiségem van. Mindenkit elkergetek magam mellöl. Ha meg valaki kedvesen közeledik felém azt eltaszítom magamtól. Mondhatom nagyon jó ember vagyok...

Egyre hangosabban zokogtam.

-Kuss legyen már! - üvöltött velem Levi a tesi folyosó másik végéből de nem igazán tudtam vele foglalkozni.

-Te kussolj! Miattad bőgök! - szóltam vissza neki majd már nem láttam alakját. Még hangosabban kezdtem el sírni amikor egy szőke valaki állt elém. Nem láttam annyira összefojt minden. A fejem sajogott a sok sírás miatt majd amikor kitisztult a világ ránéztem az előttem álló mindenek elrontojára, Christára. - Hagyjál már! Elrontottad a kapcsolatom! Boldog vagy? Tudom, hogy te írtad azokat az üzeneteket! - üvöltöttem rá a lányra.

-De, honnan..?

-Onnan, hogy most nézz bele a szemeimbe! - ráemeltem tekintetem. A szemem még mindig vörösen ízott.

-Mi vagy te? Mostmár elmondhatnád. - leült mellém a padra és kezét hátamra tette. Elkezdte volna simogatni a hátam de lelöktem kezét a felületről.

-Ez nem olyan dolog amit veled meg tudok beszélni. Egyetlen ember vagyis nem ember... na mindegy ne menjünk bele. Szóval egyetlen személy van aki ezt képes megérteni és azt az egyetlen egy személyt is elüldőzted! Szerinted most pont veled akarok beszélni? Hát fel kell világítsalak, hogy kurvára nem. Kérlek húzz a picsába engem meg hagyjál békén! - most is ugyanazt csinálom... Most kivételesen Christa kedvesen akart velem beszélgetni én meg elküldöm a jó isten se tudja hova.

-Akkor hagylak... - motyogta halkan és felállt mellőlem majd megindult abba az irányba amerre Levi is ment.

Újra utat engedtem könnyeimnek.

Szépek vagyunk Jeager. Itt sírsz fiú létedre. Egy másik fiú miatt... rosszabb vagy mint egy lány komolyan! Ennyi balszerencse egyszerre... baleset... Levi rátámad Christára majd szakítok Levivel. Minden összejött. Olyan rossz abba belegondoloni is, hogy nem lesz mellettem. Hogy egyedül maradtam. Nincs erőm felállni és utána menni. Nem tudok mást tenni mint sírni. Egyszer mindennek vége. Semmi nem tart örökké. Sajnos vannak ilyen dolgok amiken csak nagyon nehezen tudunk változtatni. Én már belefáradtam a változtatásba. Inkább csak várok és várok... és várok... hátha eljön egyszer az én időm. Ja, hogy az már lejárt... tényleg.

Lassan felálltam a padról és elindultam haza. Vagyis inkább a rám maradt lakásba. Tényleg! Nekem munkába is kell mennem. De jó lesz így, ilyen kinézettel, kisírt szemekkel elmenni dolgozni.

Hazamentem és rendbe szedtem. Annyi kiló alapózót vittem fel, hogy már szinte úgy nézett ki a bőröm mintha porcelán lenne. A karikákat és a szemem körüli piros foltot teljesen eltűntettem. Majdnem az egész tubust kinyomtam. Fele a földön landolt... még ez is ellenem van!

Gyorsan magamra vettem valami elviselhető ruhát és elindultam a munkahelyemre.

A munkahelyen

-Jó napot. Üdvözlöm a KFC-ben. - mondtam a betanult monoton szöveget. - Mit tetszik kérni? - nem néztem a vásárló szemébe hanem inkább a telefonom nyomkodtam. Tudom, dolgozom és a vendéget kéne kiszolgálnom meg minden de szerintetek egy ilyen szakítás után képes lennék akárkire is ránézni? Hát ja... szerintem sem.

-Tch... ha valakit kiszolgálsz nézz a szemébe, kölyök. - az ismerős monoton hangra felkaptam a fejem. Ott állt előttem ő, ő akit a hátam közepére sem kívántam most.

Hát meghoztam a részt. Felkeltem, írtam a barátnőmnek a könyvet, leültem a gép elé és írtam. Ja eddig egész nap írtam és írtam. Komolyan fájnak az ujjaim.

Sziasztok