Isteni színjáték [Jimin ff.] - Befejezett

ELSŐ

A város szélén levő erdő fái szépen sorakozva takarták el az égen fényesen virító napot. Csak a leveleken átszűrődő sugarak adtak némi melengető érzést az arra járóknak. Sok ember kilátogat ide a városka sűrű forgatagából, elvégre itt nyugalom van. Az erdő mélyén húzódó patak egy nagyobb tóba gyűlik, hogy onnan tovább folyhasson egy csermelyen keresztül, ki tudja hova. Én azonban nem a látványvilágért szoktam oda látogatni. Valami sokkal megfoghatatlanabb dolog vezérel. A szellemek.

Az ember halála után a lelke kiszakad belőle, ami vagy a testtel marad, vagy vándorolni kezd, az élők között. Az egyszerű halandók nem láthatják őket, csupán az erősebbek érezhetik, ha épp átmennek rajtuk. Ilyenkor nagy mértékű fáradtság lesz úrrá az elméjén, de ez szerencsére csak pár percig tart. Ritka az olyan képesség nélküli, aki el is ájul ezektől.

- YonAh, menjünk már. - siránkozott mögöttem legjobb barátom, Taehyung. Munka után általában amíg haza nem megyek velem tölti az idejét, és mindenhova kísérget.

- Várj még. Tudom, hogy itt lesz. - emeltem fel kezem, ezzel csitítva a férfit. Már a hazafele vezető úton is kiszúrtam ezt a lelket, ezért követni kezdtem, de azt nem gondoltam volna, hogy észrevesz, és eliszkol.

- Ez nem Yoongi feladata lenne? Hiszen ő a kaszás. - vont vállat sértődötten.

- Ez más, már mondtam. - fordultam felé. Tekintetem mögé tévedt, pontosan oda, ahol a nő állt. Elléptem barátom mellett, és egyenesen a szellem felé vettem az irányomat. Nyugodt léptekkel próbáltam közelebb érni, nehogy elijesszem. Látom rajta, hogy zaklatott. - Nincs semmi gond. - emeltem fel mind a két kezem. Hagyta, hogy a vállára tegyem tenyerem, sőt, még egy halvány mosolyt is elengedett.

Táskámból elővettem Narina-t, majd letekerve a tetejét, kiengedtem a benne tárolt mágiámat, ami azonnal a testembe szívódott. Éreztem a vérem heves száguldását, ami azt jelezte, hogy egyesültem a képességgel. Narina-t még régebben szereztem Yu-tól. Ő szinte már a testvérem, és nem csak azért, mert náluk lakok. Tökéletesen megértjük egymást, mint két barátnő, azonban ez már sokkal több.

Ilyenkor képes vagyok meglátni azt, amit emberi formámban nehézkesen, de észreveszek. Ezek a valamik amolyan kapuk, amik átvezetik a halott lelkeket. De ez mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Fogalmam sincs, miféle erő az, ami nálam van, valamint, hogy miért én kaptam. A szellemekkel könnyen szót értek, és meg tudom őket győzni a békés eltávozásról. Odavezetem őket ezekhez a kapukhoz, és megkérem, hogy lépjenek be a fénybe. Ha ezt én teszem, a lélek amint felkerül a Mennyekbe, rögtön vissza is tér a földre, egy új életben. Ha nem én tenném ezt, nem hinnék az újjászületésben.

Azonban, ha Yoongi talál rá a halottakra, akkor a kaszájával elvágja a világhoz fonódó kapcsolatát, így a lélek soha többé nem jöhet vissza. Ezért is szoktam keresgélni. Szabadidőmben sétálgatni. Hogy minél több ember vissza tudjon jönni, új életet kezdeni.

- Mi lesz, ha belépek ide? - nézett rám aggódó tekintettel a nő. A kapu már itt van az orrunk előtt, ő mégis megtántorodott. Vajon hány éves lehet? Huszonhét, huszonnyolc? Idősebb, mint én, az biztos.

- Kapsz egy új lehetőséget. - mosolyodtam el biztatóan. - Nem kell félned. - hiszen semmit se fogsz érezni.

Kinyújtottam felé a kezem, amit el is fogadott, majd komótos léptekkel megközelítette az átjárót. Még egyszer utoljára rám nézett, de ekkor már félig bent volt a fényben. Soha nem láttam még, mit is rejt egy ilyen kapu. Én, és még sokan mások is, csak fehérséget észlelünk, ami mögött vagy a Menny, vagy a Pokol várja a lelkeket. Sajnos ezt nem tudom megállapítani, ezért is segítek mindenkinek. Még ha rossz ember is volt ebben az életében, kaphat egy újabb esélyt arra, hogy megváltozzon.