Isteni színjáték [Jimin ff.] - Befejezett

HUSZADIK

- Menjünk haza. - nyújtottam le felé a kezem, hogy felsegítsem. Hezitálás nélkül elfogadta, azonban mikor lábra állt, erősen lehunyta szemeit, és meginogva előre dőlt. Vállára fogva állítottam meg, hogy ne találkozzon a földdel. Egy pillanatra fejét a mellkasomra hajtotta, amíg összeszedi magát, majd lágyan eltolva, elindult. - Yu mikor jön? - próbáltam elvonni a figyelmét, de látszólag megtaláltam a legjobb kérdést, amit most feltehettem neki.

- Jimin. Nem tudom, mi fog ma történni.. De ne engedd, hogy Yu úgy lásson. Estefele fog megjönni. Hazudd neki, hogy alszok - vont vállat. Szabad kezet adott, én pedig néma bólogatással jeleztem, hogy felfogtam. Nem lesz egyszerű menet, ezt már most látom.

Otthon azon kívül, hogy megmosta a kezét, és az arcát, nem csinált semmit. Beesett az ágyba, és kiterülve a plafont kezdte bámulni. Nyakán nyomokban kék foltokat láttam, ami nagyon nem tetszett, elvégre nem én csináltam. Bár sosem fojtogatnám, inkább szívnám azt a puha bőrét. Ez csak még jobban felbaszott.

- Nagyon megviselt? - először csak mellé ültem, de mivel nem láttam rá, ezért vettem a bátorságot, és átlendítve rajt a lábam, fölé kerültem. Kezem a feje mellett pihentettem, így tartva magam. Először látom rajta azt, hogy nem bánja ezt a pozíciót.

- Én csak.. Szeretném azt hinni, hogy a szüleim szerettek.

- Hogy érted? - ráztam meg értetlenül a fejem.

- Mikor meghaltak, volt egy traumám. Nem emlékszem semmire, ami tizenhat éves korom előtt volt. A szüleimre se - vont vállat. - Se az arcukra, se a hangjukra. - ezek szerint elbeszéltük egymás mellett. Én azt akartam tőle kérdezni, hogy a fojtogatás miatt lett-e ilyen nyomott a hangulata, de úgy tűnik, azt már elfelejtette, és az anyuka esete mélyebben megmaradt benne.

- Talán tudok segíteni - jelentettem ki. Kicsit hátrébb araszoltam rajta, hogy ő is fel tudjon ülni. - Van egy varázslat, ami előhívja a régi emlékeket.

- És te tudsz varázsolni? - képedt el, mosolyogva.

- Igazából nincs rá jobb szó - feleltem zavartan. Nem vagyok boszorkány, csak mágiahasználó, ami valljuk be, elég hülyén hangzik, ha egy démon szájából hallható. - Bizonyos dolgokat képes vagyok megtenni. Mint például ezt.

- Hadd találjam ki. Meg kell csókolnod hozzá - nézett rám gyanakvó tekintettel. Felnevettem a kijelentésén, mert valóban azt akartam beadni neki, hogy ez szükséges hozzá. De így már nem lenne értelme, mert nem hinne nekem.

- Nem, elég ha ezt csinálom - kezemet a fejére, pontosabban a halántékához tettem. Ijedt tekintettel vizslatta tekintetem, mintha azt ellenőrizné, hogy nem készülök semmi rosszra. Halvány mosolyra húzva száját bólintott egyet, és lehunyta szemeit. Elmormoltam magamban az ősi könnyebb található varázslatot, ami ehhez kell, és vártam, hogy az elméje beszippantson.

De ez nem történt meg, még az azt követő első percben sem, amikor már javában utazgatnom kellett volna a lányban. Mármint a fejében. Igen, szigorúan a fejében.

- Ez fura. - engedtem el. Leszálltam róla, de csak mellé telepedtem, törökülésbe vágva a lábam.

- Mi az?

- Nem működött.

- Biztos csak félremondtad a varázslatot - vont vállat. De ez nem ilyen egyszerű.

- Nem, YonAh. Jól mondtam. Itt másról van szó - kíváncsi tekintettel meredt továbbra is rám. Idő közben sötétedni kezdett, ami frusztrálttá tett, de legalább a lány most nem ezen kattog. - Ha nem működik, az azt jelenti, hogy nincs mire emlékezned.