Isteni színjáték [Jimin ff.] - Befejezett

HUSZONHATODIK

Hiányzik Tae. Már három napja elment, ráadásul az még csak dob rajta egyet, hogy nem köszönt el. Mintha megsértődött volna, amiért szét tudta törni Jimin pajzsát. Pedig ez egyikünknek sem volt a hibája! Nem értem, miért viselkedett így.

Levettem a pólómat és a nadrágomat, majd a szekrény elé érve keresgélni kezdtem azt a szürke melegítő együttest, amit a múltkor néztem ki magamnak, az ilyen napokra. Kint szakad az eső, de olyan mértékben, hogy ha megpróbálkoznék kivinni a szemetet, rögtön szarrá áznék, abban a nyolc másodpercben. A betanulók miatt kaptunk egy csomó szabadnapot, amivel sajnos nem vagyunk előrébb, hiszen amíg most lazázunk, addig a következő napokban meg fogunk szakadni, de van, amiről nem mi döntünk.

Már épp a kezem ügyébe akadt a keresett ruhadarab, mikor meghallottam Jimint a hátam mögül.

- Nem megmondtam, hogy feketében jobb lenne? - nem kellett két másodperc se, hogy leessen, miről beszél. Kislányos elpirulásomat eltakartam azzal, hogy nem fordultam felé, és gyorsan felvettem a nadrágomat. Legalább lent takarjon valami.

- Nem érdekel a véleményed - közöltem vele hűvösen, mire válaszul pimasz kuncogást kaptam. Csettintett egyet, én pedig éreztem, hogy valami megváltozott. Lenéztem, és végigmértem magam. A vörös melltartóm feketévé változott, ahogy a bugyim is, amit csak akkor láttam, mikor kihúztam a melegítőalsó gumi részét. A csipkézett oldala elárulta Jimin gyengéjét, amit egyszer már említett, de nem adtam neki túl nagy jelentőséget.

- Jimin! - fordultam meg.

- Shh - tette szája elé ujját. Lassan hátradőlt az ágyon. - Látod? - mutatott lefelé. - Máris menetkész ettől a látványtól - mutatóujjának célja az ágyéka volt, ami már megint ki akarta lyukasztani a nadrágját. Rosszallóan megráztam a fejem, és felvettem a felsőmet is.

- Neked mindenre feláll - jelentettem ki. Megragadtam a fésűmet, és óvatosan megpróbáltam megszabadítani magam attól a csomótól, ami a hajamban leledzett.

- Nem, mostanában csak a te formás fenekedre. Előbb, vagy utóbb meg fogom kapni. - inkább utóbb.

- Az öklömet az arcodba, maximum. Mostanában.. - az utolsó szót inkább magamnak címeztem, ezért halkan ejtettem ki, nehogy meghallja. Elfordultam tőle, majd elégedetten húztam végig ujjaimat az immáron gubanc mentes hajamon.

Éreztem, hogy a hátam mögül megmagyarázhatatlan meleg áramlik, ezért hátra pillantottam. Semmi mást nem láttam, csak Jimin mellkasát, rövides időn belül pedig megéreztem kezeit, ahogy körém fonódnak.

- Mostanában? - utánozta. - Mire gondolsz?

- Hogy mire? Az életedre, Jimin. Végül is van olyan lény a világodban, akivel nem feküdtél össze? - bukott ki belőlem. A mezei tündérekkel való találkozás roppant izgalmas volt, de ez az egy része azóta bassza a csőrömet. Azok a tekintetek, amikkel Jimint vizslatták.. Ráadásul Shio is.

- Csak nem féltékeny vagy? - az lennék? De mégis miért? Mi értelme volt ennek a kirohanásnak?

- Nem. Csak bánt a dolog. De mindegy - bontakoztam ki az öleléséből. Elindultam az ajtó felé, hogy kiszabaduljak innen. Hirtelen minden olyan nehézzé vált. A levegőm fogyni kezdett, úgy éreztem, muszáj vagyok kijutni innen.

Hirtelen a csuklómra ragadott, majd egy határozott rántással megfordítva, a falnak lökött. Nyekkenni sem volt időm, ugyanis egész testével nekem szorult, miközben ajkai lecsaptak az enyémre. Vadul táncoltak számon, mintha ki akarná szívni a lelkemet. Kezeim a mellkasán állapodott meg, próbáltam eltaszítani magamtól, amit egy idő után megunt, és elvett onnan. Hátra szorította, hogy ne tudjam még csak megmozdítani se.

- Nekem nem számít, mi volt a múltban - vált el tőlem, és nézett a szemembe. Barna íriszei feketévé sötétedtek, miközben ködös tekintete hatalmat és dühöt sugárzott. - Már lezártam őket, mikor rád találtam. Most csak te vagy, ha elhiszed, ha nem.

- Szeretsz? - pillantottam fel rá óvatlanul. Fejem grimaszba fordult, mikor a kérdésemet meghallva megszorította a csuklómat.

- Igen. Bassza meg, mit tegyek, hogy elhidd? - hangja egy szempillantás alatt váltott át kétségbeesettbe, amit én is felvettem. Szememből folyni kezdtek a könnyek, a szívem majd meghasadt, mégse tudtam mit tenni. És ez fájt.

- Nem tudom. Nem tudom, mit kéne érezzek. Nem tudom, miről beszélsz! - fejemet oldalra hajtva leszegve szipogtam. Próbáltam magamban csitítani az érzelmeimet, de olyan vihart kavartak bennem, amit csak akkor tudtam volna elengedni, ha kieresztem. De abból háború lenne, érzem.

- Nézz rám, YonAh - kérlelt, immáron lágy hangon. Mivel nem mozdultam, finoman állam alá nyúlt, és felvonta a fejem. Reszketeg sóhajjal engedtem szabadjára a tüdőmben ragadt levegőt. - Tudom, hogy nehéz. Az emberi bizalom eléggé különös dolog. Ezért nem ugrok rád rögtön mindennel, ami velem együtt jár. Adok időt, de ehhez az is kell, hogy te tegyél érte. Tegyél értem.

- De képtelen vagyok - zokogtam fel. - Sosem éreztem azt, amit most irántad kellene. Azt sem tudom, mihez kellene hasonlítania. Hogyan tudnálak így szeretni?

- Majd én szeretlek addig - döntötte homlokát az enyémhez. - Addig a napig, amíg meg nem érzed te is, és utána is.

- A jel miatt? - kérdeztem szomorkás hangon. Ez olyan, mintha mind a kettőnkre ráerőltetnék ezt a dolgot.

- Lehet. De ez számunkra mindegy. A sors így gondolta, el kell fogadnunk. Jobb, ha együttműködünk annál, mintha mind a ketten szenvednénk. - nem mondtam erre semmit, csak bólintottam egyet. Igaza van. De amit mondtam neki, nem hallotta meg. Meddig lesz képes várni? Meddig fogok úgy élni, mint egy ma született csikó, aki futni se tud, holott az lenne a dolga? Úgy vagyok elbaszva, ahogy vagyok.

A meleg csendet, amit Jimin közelsége hozott a telefonom csörgése zavarta meg. Ellépett előlem, hogy oda engedjen, én pedig egy félmosolyt elengedve megtöröltem a szemem, és felvettem.

- ,,Szia Tae" - köszöntöttem barátomat. Már alig várom, hogy halljam a hangját.

- ,,YonAh.. Le tudnál jönni ide?" - kérdezte kétségbeesett hangon. Mint aki most sírta át az éjszakát.

- ,,Történt valami?"

- ,,A nagymamám kórházba került. Azt mondták, már nem fog hazajönni. Kérlek, segíts neki! Nem akarom, hogy a halál vigye el." - a szívem kihagyott egy ütemet, mikor meghallottam, hogy Tae hangja elcsuklik a mondata után, és halkan felzokog. Tudom, mennyit jelent neki a nagymamája, elvégre második anyaként tekintett rá, már akkor is, mikor megismertem. El se tudom képzelni, mekkora fájdalmat érezhet most, hiszen én nem emlékszem a szüleimre. Nem tudom hiányolni őket, vagy a dolgaikat, csak azt, hogy nincsenek jelen. De ez sosem lesz olyan mértékű, mint amit most Tae érez.

- ,,Sietek" - feleltem, majd bontottam a vonalat. A kabátomért nyúltam, valamint Narina-ért, hogy kiengedjem az erőmet. Yu erről nem tudhat, mert az biztos, hogy nem engedne el ilyen időben egyedül, ezért az ablakhoz léptem.

- Várj, hova mész? - kapott el Jimin, és húzott vissza a zuhogó esőből.

- Taehyunghoz. Szüksége van rám. Sietnem kell, engedj el - utasítottam kemény hangon, amit meghallgatott, és kérésemnek eleget téve eleresztett.

- Veled megyek - derekamra fogott, és levett az ablakból. - Gondolj arra a helyre, ahol most lenned kellene - kérte, miközben lehunyta a szemét. Én is ezt tettem, elképzeltem a tanyát, ahol a nagyszülei laknak, valamint a falu melletti kórházat, hiszen most ott vannak. Jimin megérintette a homlokomat, és pár pillanat múlva a szoba tört szürkeségéből erős fények zuhatagába kerültünk. A kórház folyosójára.