Isteni színjáték [Jimin ff.] - Befejezett

HUSZONHETEDIK

Egy emelettel feljebb találtuk meg Taehyungot, ahogy a folyosón lődörög. Nem vett észre minket, annyira el volt foglalva a gondolataival, valamint a körme rágásával. Közelebb érve hozzá kitártam kezem, és úgy öleltem meg, amit azonnal viszonzott. Teste még mindig reszketett, ahogy a vonalban a hangja is. Úgy szorított, mintha én lennék a mentőöve pedig semmit se tudok csinálni.

- El fog menni, YonAh. Itt fog hagyni - suttogta erőtlen hangon. Felcsúsztattam kezem a fejére, és belesimítottam tincseibe, hogy ezzel nyugtassam, miközben hátát folyamatosan paskoltam.

- Semmi baj - az én hangom is megremegett. Ugyanis tudtam, hogy nagy a baj. Tae-nak túl fontos volt a nagymamája, én pedig nem tudok semmi olyat mondani, amivel enyhíthetném a fájdalmát.

- YonAh, nem hagyhatod, hogy a halál vigye el - nagy tenyerével a vállamra fogott, úgy tolt el magától, hogy láthassa az arcomat. - Azt szeretném, hogy kapjon még egy esélyt. Kérlek, segíts neki.

- Megteszem, de addig nem tudom, amíg él - illetve nem lenne szabad. Yoongi-nak abban igaza volt, hogy nem kellene keverni az élőket a holtakkal.

- Biztos vagyok benne, hogy mostanában fog. Tegnap láttam a kaszást.

- Yoongit? - Tae megrázta a fejét.

- Azt a kölyköt, aki vele szokott lenni. A mama szobája körül ólálkodott, és mikor nem figyeltem, be is ment hozzá, hogy felmérje. - Nem szimpatikus az a gyerek, és az érzés kölcsönös. Nem szeretnék találkozni vele, pedig ez elkerülhetetlen lesz. De ha Yoongi nincs vele, az azt jelenti, hogy nekem kell megvédenem magam.

Narina-t most egy ideig el kell felejtenem. Nem lankadhat a figyelmem, és nem adhatom le az erőmet, hiszen bármelyik pillanatban meghalhat, nekem pedig lépnem kell a kölyök előtt.

- Ne haragudjatok, de le kell mennem a papámhoz. Szegényt talán jobban megviselte ez a dolog, mint engem. Pár perc, és jövök - Tae a telefonjára pillantott, mielőtt elköszönt volna. Futólépésben szelte át a folyosót, és tűnt el a liftben.

- Nem tetszik, hogy az a vakarék ide jön - lépett mellém Jimin. - Ha még egyszer hozzád ér, esküszöm, hogy kitépem a torkát. - kisebb gondom is nagyobb volt ennél, és bármennyire is esett jól az a védelmező énje, most mégse tudtam vele foglalkozni. Megfordultam, és bementem Tae nagymamájához, aki épp akkor nyitogatta a szemét.

- Taehyung? - kérdezte reszkető hangon.

- Én vagyok az, YonAh.

- Oh, drágám, ne haragudj. Nincs rajtam a szemüvegem.

- Semmi gond - ültem le mellé, és fogtam meg ráncos kezét, amit felém nyújtott.

- Örülök, hogy itt vagy. Így Taehyungnak nem lesz olyan nehéz elengednie.

- Hogy mondhat ilyet? Taenak így is úgy is nehéz lesz. Nagyon szereti magát.

- Ahogy én is őt. - mosolyodott el, és hunyta le szemeit. Ahogy láttam, elaludt, így nem akartam zavarni. Kimentem, vissza Jiminhez, ám amint a férfi felém fordulva egy halvány és biztató mosoly mellett megérintette a kezem, mögülem felcsendült egy ismerős hang.

- Már megint te. Most nem fogod elvenni a munkámat! - rögtön beugrott, kihez tartozik. Még fiatal, de érdes hangja bántotta a fülemet. Grimaszba fordult arccal néztem rá, és mértem fel. Még arra sem méltatott, hogy emberi alakban szóljon hozzám.

- Hol hagytad Yoongit?

- Szabad kezet kaptam. - Jimin eltűnt mellőlem, egy szempillantás alatt. Remek, pont, mikor szükségem lett volna rá. A fiú kinyitotta a könyvét, és egy beképzelt mosollyal fordult a bent alvó nő felé. - Már csak pár óra, és meghal. Ne állj az utamba! Most, hogy Yoongi nem véd meg téged, bármikor elvághatom a nyakad.