Isteni színjáték [Jimin ff.] - Befejezett

HUSZONKETTEDIK

- Miért nem engedsz magadhoz? Megbántottalak? - Tae csalódott arccal távolodott el tőlem olyan messzire, mint amennyire talán sosem volt tőlem, mikor beszélgetünk.

- Nem, ezt nem én csinálom - ráztam meg a fejem. Hozzáérintettem mutató ujjamat a pajzs falához, ami pulzálni kezdett, de nem bántott. Ezek szerint nem azért van körülöttem, hogy bent tartson. Megfordultam, és megpróbáltam megkeresni Yu-t. Bár képtelenségnek hangzik, hogy mezei tündér létére képes legyen ilyenekre, mégis ő volt az első, aki beugrott. Ezzel büntet, amiért mindig kitérek Taehyung-ra.

- Oh, nézd, ott jön a barátod. Talán ő tud segíteni - vidult fel a férfi arca, aki a felénk sétáló Jiminre mutatott. Jimin szemei vörösen izzottak, miközben engem méregetett. Nem szólt egy szót se, csak biccentett Tae felé, aki mosollyal az arcán hátratette a kezét.

- Mi folyik itt? - szegeztem pillantásom Jiminre. Érdektelen fejjel vállat vont, majd fejével Taehyung felé biccentett.

- Őt ölelgeted, de engem nem? - kérdezte látványosan gyerekes sértődöttséggel. Megforgatva szemem, egy kényszeres sóhajt eleresztve Tae-ra néztem, várva, hogy mondjon valamit, azonban ő is megváltozott. Eddig még sosem láttam komolynak, most azonban mogyoróbarna tekintete ködössé vált, mint aki elájulni készül. Arca érzelemmentes, teste feszült, és aggályt keltő. Megindult felém, gépies léptekkel, majd tenyerét a védőburoknak nyomva egy szempillantás alatt darabjaira oszlatta azt.

Jimin szemei a kétszeresükre tágultak, miközben megteltek haraggal. Nem értette, mi történik, ahogy én sem, és most már Taehyung se. Mintha azzal, hogy szétfoszlatta a pajzsot, az elméjét körülvevő köd is eltűnt volna. Tekintete ismét tiszta volt, arca meglepődött.

- Mi történt?

- Azt én is szeretném tudni, hírnök - emelte ki Jimin a mondatból. Nem tudtam mit mondani, szótlanul álltam kettejük között, hol az egyikre, hol a másikra nézve. Tae-nak nem lenne szabad képesnek lennie ilyenre, hisz a démonok felette állnak. Még felettem is. De mégis megtörtént.

- Én most.. Megyek - hadarta zavartan, majd hátat fordított, és elindult.

- Tae! - kiáltottam utána. - Hívj, ha leértetek. Üdvözlöm őket. - a férfi egy erőltetett fél mosollyal nézett vissza rám, mielőtt futásnak eredt volna. Sóhajtva egyet Jimin felé fordultam, aki továbbra is Tae távolodó alakját kémlelte. - Muszáj volt elijesztened? - tettem csípőre a kezem.

- Nekem? Nem láttad az előbb, hogy mit csinált? Ha az a nyomasztó kaszás haverod tette volna, azt mondom oké, de egy hírnök? Neki méterekre el kellett volna baszódnia attól, hogy megérinti! - háborogta.

- Te most féltékeny vagy? - tettem fel a kérdést, amire már ezelőtt is tudtam a választ. Persze ő nem mondott erre semmit, inkább sértődötten elindult, hogy aztán eltűnjön a szemem elől. Nem értem ezeket a dolgait, de biztos vagyok benne, hogy ha lenyugszik, meg fogom tudni ezt beszélni vele.

A hosszas ácsorgástól eszembe jutott, miért is indultam el. Felugrottam az első háztetőre, és pofátlanul nagy mosollyal díjaztam a látványt, miszerint Yoongi épp a szemközti utcában dekkol, egyedül. Nincs vele az az unalmas, és minden tekintetben bunkó segéde. Éppen ezért a lehető legközelebb mentem hozzá, hogy pontosan mellé érkezzek földet a tetőről. Ha nem tudnám, milyen kis magába fordult, simán a nyakába estem volna.

- Megvagy!

- Hurrá - fordult el tőlem. Naplójában kipipálta a mellettünk levő halott nevét, és elindult a tágasabb utca felé.

- Hé! Tudom, hogy neked nem hiányoztam, de nekem már kezdett elvonási tünetem lenni. Még mindig kerülni akarsz?

- YonAh, elmondjam, amit a múltkor rágtam a szádba? - fordult meg szikrákat szóró tekintettel, ami egy cseppet sem ijesztett meg. Inkább örültem, hogy nem változott meg ebben a pár napban, amíg távol voltam.

- Figyeltem - hajoltam közelebb hozzá. - Minden szavadra. ,, Amíg nem vagy képes látni őket, ne keress fel még egyszer"- idéztem fel azt, amit ő maga mondott. Látszott rajta, hogy megleptem a pontosságommal, de arra külön figyelt, hogy ne üljön ki arcára a túlzott meglepődés. - De már látom őket. És képes vagyok elmenekülni.

- Az nem elég, YonAh. Engem körülvesznek az ilyenek, és ezek nem olyanok, mint a kutyák. Egy ideig követ téged, aztán keres másik embert. Ezek rád tapadnak, és kísértenek, amíg valaki le nem választja rólad.

- Sajnálatos módon van velem egy bosszantó démon, aki szerintem előszeretettel választgatná le ezeket az elfajzott szellemeket. - vágtam vissza. - Kérlek Yoongi! Ne nézz levegőnek - bevetve minden varázsomat, amennyire csak tudtam, aranyos és ellenállhatatlan akartam lenni a szemében. Szerintem ebből az lett, hogy inkább hasonlítottam egy elmebetegre, aki nem pislog, csak ráng a szeme, mintsem egy édes és visszautasíthatatlan lánykára. Ő mégis sóhajtott egyet, és megdörzsölve tarkóját, bólintott.

- Oké. De csak addig, amíg nem lesz belőle komolyabb bajod.

- Mindig is tudtam, hogy törődsz velem - kiáltottam fel. Lábaim maguktól pipiskedtek fel, hogy megölelhessem barátomat, azonban amint érintkeztem vele, az egész testem beremegett, és átfutott rajta valami hideg érzés. Hátra tántorodva ültem le a földre, és próbáltam leküzdeni az intenzív szédülésem, amit ő idézett elő bennem.

- Ne haragudj. Már megszoktam, hogy senkinek sem engedem.

- Semmi baj - sziszegtem fogaim között. Nem kellett tíz másodperc se, hogy visszatérjek hangyaföldről, amit a szemem vetített elém. Felálltam, de rögtön vissza is akartam ülni, mikor megláttam azt a férfit Yoongi mögött, aki a múltkor majdnem kitépte a torkomat. Pislantottam párat, hátha ez valamiféle gonosz mellékhatás, de sajnos nem tűnt el a gyerek. Sőt, inkább közelebb jött.

- Főnök, ez meg mit keres megint itt? - Yoongi megforgatta szemét, és megfordult.

- Nem ez, hanem ő. Egy barátom, a neve YonAh. Te pedig tartsd magad ahhoz, amit a múltkori után mondtam neked. Megértetted?

- Igen - felelte pufogva, olyan tekintettel, mint aki menten rám ugrana, ha tehetné. Sietős léptekkel haladt el mellettem, és tűnt el a mögöttünk levő utcába, újra kettesbe hagyva minket.

- Azt hittem a halálnak nincsenek barátai - nevettem fel, kacér mosollyal Yoongi felé fordulva.

- Én meg azt mondtam, hogy a halál nem megy szabadságra, de ettől a kölyöktől már a nyugdíj kerülget. - vágta rá lemondó hangnemben. Belenézett a könyvébe, majd összecsapva a lapjait eltüntette, és felhúzta magára a csuklyáját. - Mennem kell. Jött három új név, a kölyök meg nem fogja tudni időben elvinni őket. - Yoonginak néha előjön az a szokása, hogy nem köszön el, így most is enélkül lépett le. A délután még előttem állt, én viszont nem tudtam semmit se csinálni. Taehyung elment, holnaptól pedig pár napig nem is fogom látni. Jimin megsértődve gubbaszt valahol, Yoonginak dolga van, Yu mérges rám. Sőt, jelen pillanatban Yoongi-n kívül mindenki mérges rám. Azt hiszem itt az ideje kiengesztelni őket.