Isteni színjáték [Jimin ff.] - Befejezett

NEGYEDIK

- Megvesztél? Mégis mit csinálsz? - Yoongi hangja, és erős kezének szorítása térített észhez. Elkapva a karomat messzire húzott a kaputól, ami azonnal bezárult, így az aluljáróban ismét sötétség honolt. Csak a gyér lámpák csekélyke fénye adott némi látómezőt. - Ugye tudod, hogy ha oda bemész, akkor véged?

- Köszönöm. - hátra tettem a kezem, és meghajoltam előtte. Nincs mentségem, és nem hiszem, hogy elhinné nekem, ami ezzel jár. Ezért meg sem próbálom elmagyarázni neki. - Miért vagy itt?

- Hogy miért? Ezt én is kérdezhetném tőled! - vágta vissza felháborodva. - Nézd, tudom, hogy változtak az idők, és te késztetést érzel arra, hogy a halott emberek lelkeit átsegítsd-

- Késztetést? - szakítottam félbe. - Nekem ez a feladatom! Ez az egyetlen dolog, amit képes vagyok tenni természetfeletti lényként!

- Ezt elfogadom. De az élőket bízd rám. Aki most átment, annak meg kellett volna halnia, az én kaszám által. Bajod lehet még belőle, ha elveszed a munkámat. Maradj a saját feladatodnál! - Yoongi alacsony teremtés volt, mégis két centivel magasabbat mutatott a mérce. Ezt kihasználva elém állt, nagyon közel, hogy fölényeskedni tudjon, és így még hatásosabb legyen a kérése, ami a hangja miatt átfordult parancsba.

Pufogva fontam keresztbe karmaimat, miközben hátráltam pár lépést, hogy a személyes teremet visszavehessem tőle. Arcán nem láttam mást, csak dühöt, és csalódottságot. De valahol mélyen mégis aggódott értem, hiszen a lényeg ott volt az utolsó mondatai között. Nem akarja, hogy bajom legyen abból, hogy az ő munkáját végzem. De a miénk olyan hasonló... Ki mondja meg, hol van a választó pont?

Pár pillanat múlva Yoongi szúrós tekintetét már nem rám, hanem mögém szegezte. Vállamra fogva maga mögé rántott, így eltakarva engem. Kezét felemelve levetette emberi alakját, és visszaváltozott kaszásnak. Éles fegyverét maga elé húzva lendítésre készen tartotta, én pedig azt sem tudtam, hova nézzek, ezért szorosan mögé lapultam, és a ruhájába kapaszkodtam, hogy ha ugrana, akkor én is tudjak vele együtt menni.

Ő azonban csak várt. Csendben, mozdulatlanul.

- YonAh - suttogta halkan. Olyannyira, hogy alig hallottam. Még sosem nevezett a nevemen. Tudtam, hogy baj van. - Fordulj meg, és menj haza. Ne nézz vissza, akármit hallasz.

- Yoongi..

- Csak kérlek - kiáltott fel egy pillanatra, hogy aztán elfojtsa dühét egy sóhajban. - Fogadj szót. Menj. - bár nem láthatta, mégis bólintottam. Ujjaim ökölbe szorultak, úgy indultam el a lépcsők felé. Szemeimet szorosan lehunyva tartottam, amíg el nem értem a felszínt, hiszen azt kérte, ne nézzek vissza. Azonban még úgy is, hogy nem láttam, tudtam, mi történik. Harca bocsátkozott valakivel. A kasza éle szinte sír, hogyha valami máshoz ér. Az arra lett kitalálva, hogy az emberi kötődést vágja el, és nem arra, hogy harcoljanak vele. Yoongi csendes típus, ezért nem lepődtem meg, hogy őt nem hallom. Fogalmam sem volt, kivel párbajozik, hisz én nem láttam senkit. És már nem is fogom.

Amint felértem, kihasználtam az adrenalint, ami a testemben lappangott, és meg sem álltam hazáig. Yu azonnal a karjaimba borult, úgy kezdte el ütögetni a hátamat, és azt kérdezgette, miért csak most jövök haza. Kellett pár perc, amíg úgy éreztem, a sírás már nem fojtogat, és el tudom neki mesélni a történteket.

- Szerelmes vagy?

- Mi? - néztem felé. Magamhoz szorítottam az ágyán árválkodó mackó plüssét, lábaimat pedig törökülésbe vágtam. - Dehogy. Csak jó érzés beszélni egy emberrel.

- Az iskolában is megtehetted volna. - húzta perverz mosolyra ajkait, mire megfogtam a mellettem levő párnát, és hozzá vágtam.

- Az más volt! Ő egy idegen csak..

- Csak egy csöves, és te szánalmat érzel iránta, ezért beszélgetsz vele. Azt hiszed, ezzel segíteni tudsz neki.

- Yu! - fejemre húztam a mackó lábát, és elterültem a hatalmas ágyon, amin még legalább három ember elférne rajtunk kívül. Yu imádja, ha sok tere van, én viszont ennek a negyedével is elvagyok.

- Legközelebb mutass be neki. Piknikezzünk az utca sarkon.

- Most miért gúnyolódsz? - néztem fel rá. Arcán semmit se láttam, ami az érzéseit tükrözte volna.

- Mert amit érzel, az nem normális. Nem lehetnének ilyen erős érzéseid egy ember iránt. Ezért is akarom lecsekkolni saját magam.

- Mert az normális, hogy te betegesen utálod Taehyungot? - vágtam vissza. Talán nem kellett volna. Yu szemei elsötétedtek a név hallatán, ajkai lefelé görbültek, arcára enyhe düh ült ki.

- Az más. - zavarta le ennyivel, én azonban most nem hagytam. Elegem van, hogy nem mondja el, mi a baja, de azt elvárja, hogy én minden titkomba beavassam. A legjobb barátnőm, szinte már a testvéremként nézek rá, és ha visszagondolok az előzőekben lezajlódó veszekedéseinkre, mindig emiatt tört ki közöttünk.

- Mitől? Yu, miért nem mondod el nekem, mi bajod van vele? Hiszen a légynek se tudna ártani, és soha nem volt egy rossz szava se feléd. Vagy.. - hangom elcsuklott, Yu pedig felém emelte zavaros tekintetét. - Akkor történt közöttetek valami, amire én nem emlékszem?

- Elfelejtetted, mit ígértem neked? Hogy bármit is kérdezel azokból az időkből, én kérdés nélkül válaszolni fogok neked, mégpedig az igazat. Nem hagyom, hogy kétségek között élj a traumád miatt. De ez tényleg más. Semmi köze azokhoz az időkhöz.

Talán ez az egyetlen szívfájdalmam. A gyerekkorom, amit soha nem fogok a sajátomnak nevezni. Mivel nem emlékszem rá. Yu és az anyja azt mesélték, hogy tizenöt éves koromban, a szüleim meghaltak, és ez akkora sokként ért, hogy amnéziába estem. Ez olyan mértékű volt, hogy minden az előtti emlékemet elvesztettem, és eddig még soha nem ugrott be semmi.

Egy ideig bizakodtam, hátha ez csak átmeneti, de mára már elfogadtam, hogy nem az. Nem fogok emlékezni az akkori barátaimra, az akkori énemre és életemre, és a legfontosabb.. A szüleimre se. Yu anyja nevelt fel minket, akire már anyámként tekintek, de a szívemben mindig is ott lesz az a parányi kis érzés, hogy meg akarom ismerni az én szüleimet is. Kár, hogy csak akkor fogok találkozni velük, ha elhagytam ezt a világot.

- Nézd, elviselem Taehyungot, mert tudom, mennyire fontos ő neked. De ennyi. Ne várj tőlem mást. Egyszerűen csak nem szimpatikus. Létezik az első látásra unszimpatikusság.

- Akkor létezik az ellentéte is, ha már úgyis a Jimin témától kanyarodtunk le ide - vontam vállat. Tíz másodperc után győzelemittas vigyorra húztam a számat, hiszen Yu csöndben maradt, ami azt jelentette, hogy nyertem. Azonban tudtam, hogy nem fogja átengedni az utolsó szó jogát. Mielőtt visszamehettem volna aludni a saját szobámba, hozzáfűzött még valamit a dologhoz.

- Akkor is találkozni szeretnék vele.

Mivel Jiminnel már kétszer is beszélgettem, ugyan azon a helyen, így biztos voltam benne, hogy holnap is ott lesz. Yu akkor végez, mikor nekem ebédszünetem lesz, így tudunk majd váltani pár szót, legalább annyit, hogy bemutassam neki. Mért nem érzem ezt akkora tehernek, mint amekkora valójában? Zaklatok egy idegent, és most be akarom mutatni neki a legjobb barátomat. Mi lesz, ha feláll, és azt vágja a fejemhez, hogy hagyjam békén, mert idegesítem?

Miért nem tudok ésszerűen cselekedni?