Véletlen volna? /Befejezett/

4

Pepper a szája elé kapta a kezét, szinkronban Natashával és Wandával. Tony felpattant, és idegesen kiviharzott a nappaliból. Pepper fátyolos szemmel követte őt. Biztos valami rossz emlék.

Clint, Bruce, és Steve szomorúan néztek rám.

Senki...Senki nem tudja elképzelni, hogy milyen fájdalmakat éltem át. Éveken át. Kínoztak...Bezártak...Éheztettek...Egy dolog rosszabb volt mindennél. Hogy nem ismertem a szüleimet. Gyermek voltam. Kicsi gyermek. Semmit nem tudtam belőlük felidézni. Kivéve...Kivéve egy dalt. Amit egykor anya énekelt nekem. Sem a hajuk színét, sem a nevüket nem tudtam megjegyezni. Azt a dalt énekeltem magamnak mindig, mikor visszavittek a cellákba. Ilyenkor úgy éreztem magam, mintha ott lennének velem. Elfelejtettem az összes bánatomat. A dal gyógyír volt a sebeimre. Az összesre. De akkor sem adta vissza őket.

-Én most...Most megyek...-halkan felállok a fotelből, majd rájuk sem nézve megyek be a szobámba.

Amint beértem, becsukom az ajtót, nekidőlök, majd lecsúszok a földre. Próbáltam erősnek maradni, de nem ment. Elsírtam magamat az emlékek miatt.

Egy ideig tartottam magam a Hydra ellen, de egy ponton eltört a mécses. Sosem akartam nekik megadni azt az örömöt, hogy sírni lássanak. Megaláztak, de ezt nem kaphatták meg. A maradék méltóságomat meg akartam tartani, de egyszerűen nem ment. Gyengének éreztem magam. Elveszettnek.

-Bejöhetek?-kérdezi Natasha. Párszor hallottam a hangját, de egyből felismertem.

-Gyere.-állok fel, majd kinyitom az ajtót. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, de hiába. Meglátta kisírt arcomat.

-Gyere ide.-magához von egy szoros ölelésbe. Átkarolom mint egy utolsó mentőövet amibe kapaszkodni tudok. Újra elsírom magamat.

-Annyira...Annyira fáj.-zokogok a vállába.

-Gyere ki hozzánk. Kérlek.-tol el magától.

-Egyedül akarok lenni.-már hátat fordítanék neki, mikor megtagadja a vállam és visszafordít maga felé.

-Hadd segítsünk. Mond el nekünk ami bánt, és ígérem mi meghallgatunk.-mosolyog rám.

-Talán majd máskor.-mosolyodok el én is halványan.

Megérti, és nem firtatja tovább a dolgot. Megsimogatja a vállamat, mint egy bíztatás képpen, hogy rá számíthatok, majd visszamegy a többiekhez.

-Natasha!-kiálltok utána. A nő megfordul, majd kíváncsian néz rám.-Köszönöm.

Csak ennyit mondok, majd becsukom magam mögött az ajtót. Ledőlök az ágyamra, és elkezdem bámulni a plafont.

Talán félre ismertem őket. Ahogy végig néztem rajtuk, nem a beképzelt hőst láttam hanem egy hatalmas, és szerető családot. Olyan védtelennek, és sebezhetőnek tűntek. Képesek voltak együtt érezni velem. Meghallgattak, és a bizalmukba engedtek. Egy kis időre ugyan olyan embernek tűntek, mint bárki más. Nem a világ védelmezői voltak.

Bizalmat, és szeretetet mutattak nekem. Talán csak ennyi kellett, hogy megnyíljak. Lehet, hogy kapok tőlük egy családot. Családot, ami évek óta nincs nekem. Vagyis volt...Mielőtt elraboltak, és miután elszöktem.

Sokszor elgondolkodom, hogy a nevelőszüleim jól vannak e. Gondolnak e még rám. Esetleg meg akarnak e keresni. Sokszor hajtott a vágy, hogy felkutassam őket. Aztán...Emlékeztettem magam arra, hogy ki vagyok. Csak veszélyben lettek volna.

————

Másnap az edzőteremben kezdtem. Ott voltam egész áldott nap. Az emlékek egész este gyötörtek, és mielőtt elő jött volna a pánikrohamom muszáj volt kiadnom magamból a feszültséget. Erre volt jó az edzés.