Véletlen volna? /Befejezett/

19

Felébredtem. Egy fehér helyen. A fény égette a szememet. Hol vagyok? Meghaltam? Megkellett halnom. Megöltem magam. Éreztem. Akkor meg mégis hol a fenében vagyok?

Egy négyzet alakú szobában voltam, melyet üveg vett körül. A szobában volt egy kényelmes ágy-amiben jelen pillanatban én feküdtem-, egy kis éjjeliszekrény, egy kanapé, és sok-sok könyv. Nem fehér, hanem mentaszínűek voltak. Emelett a szoba teljesen ki volt világítva. Kívül műszerek, és székek voltak. Mint egy állatkertben komolyan.

Lassan kezdtek eszembe jutni a történtek. Rumlow...A Bosszúállók...A vámpírság. Ahogy az utóbbi megcsap, úgy érzem az elviselhetetlenül égő érzést a torkomban. Mintha napok óta nem ittam volna egy kortyot sem. A fejem majd szét szakad. A hasamon egy vastag kötés van ami miatt nehézkesen tudok felülni.

-Már azt hittem elveszítettünk.-jön az üveghez minél közelebb Tony. Arcán felfedezhetőek az aggodalom, a fáradtság és a megkönnyebbülés nyomai.

-Halottnak kéne lennem.-mondom rekedt, nagyon halk hangon.

-De nem vagy az.-mondja.

-Nem és ez baj.-pillantok rá. Mérhetetlen sajnálat és szeretet van azokban a mogyoróbarna szemekben.

-Nem hagyhattalak meghalni.-mondja mélyen a szemembe nézve. Állom a pillantását, egészen addig amíg az üvegajtón be nem lép hozzá,.

-Ne még bántanálak.-kúszok hátrébb az ágyon, miközben látom ahogy egyre közelebb jön.

Leül az ágy szélére, és megfogja a paplanon nyugvó kezemet. Közelebb húz magához. Mikor megérzem azt a jellegzetes parfüm és viszki illatot, nem tudok tovább ellenállni. Az ölelésébe bújok és elsírom magam. Évek múlva most tört el nálam a mécses. Eddig bírtam tartani magamat. Eddig eltudtam viselni egyedül mindazt amit átéltem. De mostmár...Mostmár nem megy. Szükségem van valakire. Valakire aki segít cipelni a múlt terheit. Aki elfogad engem olyannak mint aki igazából vagyok. Aki észreveszi ha a mosolyom mű, és nem őszinte. Aki felismeri hogy mikor zuhanok magamba és török darabokra. Aki ezt nem hagyja és felrángat a földről bármi áron. Ez az ember pedig egy apa és egy anya. Főleg rájuk van szüksége mindenkinek.

-Annyira sajnálom.-zokogom a mellkasába fúrva a fejemet. Ő erre csak még szorosabban ölel magához, és a hajamba puszil. Gyengéden simogatja a hátamat, és nem zavarja hogy a könnyeimmel eláztatom a pólóját.

-Én sajnálok mindent. Nem ezt az életet érdemelted.-mondja halkan.

-Mind a ketten hibásak vagyunk.-mondom neki elfúló hangon.

-Hárman.-hallok meg egy gyengéd női hangot. Pepper magas sarkúban egyre közelebb jön, majd leül a másik oldalamra. Elhúzódom Tonytól, és ránézek könnyes szememmel. Az ő kék íriszeiben is könnyek csillognak. Végignéz rajtam, majd szorosan magához ölel.

-Annyira hiányoztál kislányom.-mondja sírós hangon.-Azt hittem örökre elveszítettelek. Számomra te vagy a világ és belehalok ha mégegyszer elveszítelek. Nem engedhetem hogy meghalj bármibe is kerüljön.-mondja. Tony is megölel minket.

El sem hiszem. Visszakaptam a családomat. Kaptam egy szerető apát és egy anyát.

-Mi lesz ezután? Ha nem iszok akkor...-bontakozok ki az ölelésük, és riadtan kapkodom köztük a tekintetem. Fájdalmasan néznek rám.

-Lehet hogy meg tudunk gyógyítani.-mondja Tony.

-Mi?-nézek rá döbbenten.

-De ahhoz át kell változnod. Csak úgy tudjuk megkeresni az ellenszert.-nem tudom milyen reakciót vártak, de amit kaptak az igazán megdöbbentette őket.