Véletlen volna? /Befejezett/

14

Nem tudtam merre megyek. Az enyhén hűvös, zsúfolt New York-i utcán csak úgy rohantam. Kerülgettem a járókelőket, és nem törődtem azzal, hogy megbámulnak. Mert ugyan ki ne bámulna meg egy síró, báli ruhában, magas sarkúban, egyedül lévő, rohanó lányt az utcán. Sírni sem tudom mikor kezdtem el. Talán mikor kiléptem a toronyból. Vagy már akkor is sírhattam mikor elfordultam Stevetől. Ki tudja? De most nem is ez a fontos. Keresnek kell egy olyan helyet ahol egyedül lehetek. Teljesen egyedül.

Így hát el is indultam az Empire State Building magas, és kivilágított épülete felé. Hajnali három lesz mindjárt. Nem hiszem hogy nyitva lenne még. De ez nem is baj. Könnyen feljutok a tetejére. Így hát keresek egy sötétebb helyet. Ami nincs kivilágítva. Az erőm segítségével fölemelkedtem a levegőbe, majd elkezdtem magam a legészrevétlenebbül feljebb lebegtetni. Azaz repülni. Nem tudom meddig leszek képes magamat megtartani, mert hosszabb ideig nem próbáltam még. Így hát csak remélni tudom, hogy nem hagy cserben az erőm.

Ezt a gondolatot elűzve a fejemből emelkedtem egyre feljebb, elhagyva a biztonságot nyújtó talaj közelségét. Csak emelkedtem egyre feljebb, kerülve az épületet megvilágító fényeket. A levegő itt fent hűvösebb volt, és ilyen lenge ruhában kezdtem is fázni, de nem érdekelt. Ez a hideg talán kitisztítja egy kicsit a fejemet.

Mikor-szerencsére épségben-feljutottam, leültem az épület oldalára, és néztem a pontoknak látszódó embereket. Imádtam New York-ot. Itt mindig van élet. Sosem lehet unatkozni.

Sokszor eszembe jutott, az embereket nézve, hogy ők hogyan élhetnek. Reggel felkelnem, munkába mennek, hazamennek és unatkoznak. Takarítanak. Elmennek a gyerekeikért az iskolába. Eljárnak szórakozni. Gondtalanul élik az életüket, abban a megnyugvásban hogy a hőseik vigyáznak rájuk. Annyira szeretnék átlagos lenni. Nem erővel rendelkezni, nem üldözött lenni a Hydránál. Lehet, hogy hosszú távon unatkoznék, de lehet jobb lenne. Nem tudnék szuperhős lenni. Nem tudnám elviselni azokat az ártatlanokat akik meghalnak, miközben a többieket megmentjük. Nem tudnék senkinek sem fájdalmat okozni, csak azoknak akik nem helyesen cselekednek.

Nem hősnek születtem. Sőt...Azt sem tudom minek vagy kinek. Mióta elszöktem a Hydrától, azóta keresem a szüleimet. Minden igyekezet hiába való volt, mert semmit nem találtam róluk. Legalább csak annyit mondhatna valaki, hogy élnek e még? Persze összetörnék ha nem, de legalább felkutathatnám a sírjukat. Elköszönhetnék tőlük, és megmondhatnám nekik, hogy itt vagyok. Ennyi év után újra mellettük vagyok. Jó embereknél. Jó helyen. De nem...Erre nincs lehetőségem. Ez fáj a legjobban. A tudatlanság.

Őrültség azon gondolkodni, hogyha felnézek az égre akkor éppen hol haladhatnak el űrhajók? Mert hát mostmár tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. A Földön kívül is van élet. Vajon milyen lények élnek ott? Melyik csillag Asgard? Merre bujkálhat a gonosz? Azokon a bolygókon jobb az élet? Bárcsak választ kaphatnék ezekre a kérdésekre is. Azt hisszük, hogy mindent tudunk. De közben semmit sem. Sokkal tudatlanabbak vagyunk mint azok a lények, akik az univerzumban élnek. Egyszer szívesen elmennék egy másik bolygóra.

Az eget kémlelve észreveszek egy gyorsan közeledő valamit, ami kisebb fényes csíkot húz maga után. Felém tart, de én nem ilyedek meg tőle. Pontosan tudom, hogy ki az. Most senki nem hiányzik nekem ide. Teljesen jól elvagyok egyedül is. Néha kell nekem a tér, de ezt ők nem ismerik. Szinte félelmetes ahogy vigyázni akarnak rám. Beteges...Miért jelentenék én ennyit nekik?

Tony időben lefékezi előttem a Vasember páncélt, nehogy nekem ütközzön. Megáll, és előttem lebeg. Én unottan nézek rá, és mivel nem szólok semmit, eltűnteti a páncélt az arca elől. Mérgesen néz rám, és leszáll mögém. Kilép a ruhából, és odaáll mellém. Én nem nézek rá, továbbra is az eget kémlelem. És továbbra is az épület legszélén ülök, alattam a várossal.