Véletlen volna? /Befejezett/

22

Este mindenkitől elbúcsúztam. Anyáék nem akartak egyedül elengedni, ragaszkodtak hozzá hogy valaki vigyázzon rám amíg alszom. Persze sikeresen meggyőztem őket, hogy azonnal szólok ha valami gond lesz. Kimerítette őket a mai nap, és a folyamatos munka. Hogy milyen munka? Kérlek szépen a bázison-ott ahol én voltam-minden olyan fontos információt megtaláltak a Hydra létesítményekről amire szükség van. A legtöbbre-itt a kisebbeket értem-a S.H.I.E.L.D. már rárontott, és hatástalanította, de a nagyobbakat mint a Berlinit, Londonit, és Rómait egyedül nem tudták megtámadni. Így a Bosszúállóknak is segíteni kell. Ezzel pedig el lesznek egy darabig.

-Jarvis.-suttogom a levegőbe, hajnali egy felé.

-Igen Miss Stark?-a név hallatán a szám automatikus mosolyra húzódik. Még meg kell szoknom a nevemet. Pedig már el telt jó pár hét.

-Mindenki alszik?-kérdezem lassan felkelve.

-Igen Miss Stark.-válaszolja.

-Köszönöm Jarvis.-mostmár szabadabban mozgok, tudva hogy senki sincs fent a toronyban.

-Szívesen Miss Stark.-vajon egy Aishának is fog hívni?

Nem tipikus kém ruhát vettem fel, de azért igyekeztem minél sötétebben öltözködni. Az agyam valahol megborulhatott, ezzel ösztökélve engem arra, hogy lopakodjak. Mint egy elcseszett film de komolyan. Mindegy is. A lényeg az, hogy hangtalanul eljutottam a liftig. Már csak be kell szállni...

-Hova mész?-csendül fel Steve hangja a hátam mögött. Ijedtemben azonnal vámpírsebességgel felé futok, és megragadva a karját a földre dobom. Csattanva elterül a padlón, és még sötétben is látom ahogy az arca fájdalmas kifejezést ölt.

-Úristen! Bocsáss meg! Azt hittem betörő vagy.-nyújtom a kezemet, és felsegítem. Jarvis egyből felkapcsol egy lámpát, ezzel halványan megvilágítva minket. Gyanakvóan méreget tengerkék szemével. A kezét keresztbe fonja  a mellkasa előtt. Csöppet sem néz ki úgy mint aki egyáltalán lefeküdt aludni.

-Szóval mit csinálsz ilyen későn?-kérdezi keményen. Kínomban felnevetek.

-Jesszusom! Nem vagyok öt éves! Járkálhatok este is felügyelet nélkül.-mondom szinte hisztérikusan.

Annyira túlféltenek a többiek, hogy már rosszul leszek.

-Kötelességem vigyázni rád.-mondja. Ledöbbenek. Neki csak egy kötelesség lennék? A gondolatom az arcomra is kiülhetett, mert hirtelen elbizonytalanodik.-Nem úgy értettem.-kezdene magyarázkodni.

-Válaszolj őszintén.-lépek közelebb hozzá. Fürkészve nézem az arcát, és kényszerítem hogy a szemembe nézzen.-Szeretsz te egyáltalán, vagy csak egy feladatként tekintesz rám?-kérdezem érzelemmentesen.

-Persze hogy szeretlek. Szerelek mióta először megláttalak.-mondja, majd a derekamra téve a kezét szorosan magához húz.

A kezem erős mellkasán pihen. A tekintete fogva tartja az enyémet. Arcunk között csupán pár centi van. Hol a szememet, hol a számat nézi. Megforgatom a szememet, a nyaka köré fonom a karomat, és lehúzom a fejét. Ha már ő nem cselekszik...Nem tudom ki csókolt meg kit először, de nem is ez a lényeg. Hiányzott a közelsége, és ha nem tartana meg a kezével, akkor nagy valószínűséggel össze esnék. Ebbe a csókba minden porcikám beleremeg.

-Nyomás vissza aludni.-mondja miután elszakadt tőlem. Mosolyogva figyel. Az én arcom viszont erősen megváltozik. Lehet a sokk stressztől, vagy nem tudom én mitől, de elszakadt nálam valami.

-Ne kezeljetek már gyereknek! Had döntsem el hogy mit akarok! Annyira féltetek, hogy megfulladok.-lépek hátra, és a kezemmel idegesen a hajamba túrok. Hitetlenül felnevetek, figyelve arra hogy a többieket ne keltsem fel.-Örülök hogy végre van aki aggódik értem és szeret, de esküszöm neked hogy megfulladok!-nézek rá. Meglepte a kirohanásom. Ez látszik az arcán.