Hayley & Bonnie

10. Fejezet: Bárcsak!

- Ronan! Mondjad már mi történt. – sikítottam idegesen.
- Nem mondom el, csak ha beszállsz végre a kocsiba! Úgyhogy nyomás! – parancsolt rám. Hallgattam is
rá egyből, mert tudtam, hogy van valami baj…
Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk. Megálltunk a kórház előtt, és mielőtt bementünk volna
megkérdeztem, hogy mi történt.
- Ron!
- Hayley majdnem meghalt… - hajtotta le a fejét, mire én azonnal kiugrottam a kocsiból azzal, hogy
látnom kell, és elkent sminkkel, tönkrement hajjal berohantam a hatalmas épületbe, ahol nem tudtam mi
vár rám..
- Bonnie várj már meg! – kiáltott utánam határozottan. – Azt se tudod, hol van.
- Nem de megtalálom!
- Inkább menjünk együtt! Várj már meg.
Bementünk. Tele volt az egész orvosokkal (jogosan, mivel ez egy kórház, de most több volt, mint
általában.) Sok orvoson és nővéren vérnyomok voltak, és olyan mondatokat sikerült elcsípnem, hogy:
„Eltört a lába, vigyétek az 1-es műtőbe!” , „Kis híja volt az életének”… A recepciónál Ronan beszélt,
mert én annyira sírtam, hogy nem tudtam volna beszélni.
- Elnézést, hol találjuk meg Miss Ventiet? – kérdezte Ronan a recepcióstól.
- Már elnézést, de maga kicsoda? – nézett rá szemrehányóan a recepciós, aztán megpillantottuk Lottiet.
- Lottie! Hol van Hayley?! – kérdeztem sírva.
- A 2.-on! Gyertek. – mondta higgadtan, bár láttam rajta hogy teljesen ki van borulva.
Lottie felvezetett minket a 2. szintre.. Ahol orvosok rohangáltak.. ki a műtőből, be a műtőbe.. Hayley
szülei ott ültek, az apukája vigasztalta az anyukáját. Ott volt Connie, meg Cory is.. Bár Ronan-t nem
fogadták valami jól.
- Bonnie… Beszélhetnénk? – kérdezte keserves higgadtsággal Cory miközben sírva odasétáltam hozzájuk.
- Persze… De előbb mondd el mi történt! – válaszoltam halkan.
- Jól van, csak gyere. – húzott arrébb azonnal.
Kicsit messzebb mentünk a többiektől. És akkor elmondta Cory, hogy Hayley kis híján meghalt egy
autóbalesetben… Véletlenül nem nézett körül, és lelépett egy autó elé…
- Jézusom… - kaptam a kezem a számhoz…ennél jobban nem is tudtam volna sírni már..
- Bonnie. Találkoztatok mielőtt ez történt? – kérdezte komolyan Cory.
- Igen… szerintem… szerintem pont onnan mehetett haza. – próbáltam visszafogni magam.
- És mi történt? Kibékültetek? – sürgetett…
- Igen, aztán elcsesztem mindent. De az már tényleg minden volt. – mondtam halkan.
- Mert? Mégis mi a franc történt?
- Az ami legutóbb.. az, hogy én még nem állok készen rá, hogy kiadjam magam a külvilágnak.
- Oké. Egyrészt hülye vagy! Másrészt nagyon hülye vagy! HARMADRÉSZT GONDOLJ RÁ IS EGY
KICSIT MIELŐTT CSELEKSZEL!
- AZT TESZEM. CSAK RÓLA ÁLMODOK, NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLE!
- Akkor mégis mi bajod van?! Így is rengetegen azt gondolják leszbi vagy…
- Nem akarom, hogy a szüleim megtudják, mert kitagadnának a családunkból. Túl vallásosak ahhoz, hogy
ezt megértsék.
- Bonnie, ő feladna érted mindent! Mindent, amije van!
- Szerinted én nem tudom? Szerinted én nem szeretem?! Szerinted én nem róla álmodok minden áldott
másodpercben?!!
- Akkor miért viselkedsz úgy, mint, aki nem?
- Csak is a környezetünk miatt. A családom miatt! - mondtam feldúlva.
1 másodpercen belül megláttuk Lottiet...
- Ébredezik! - mondta sietve.
- Menjünk. Ezt még folytatjuk... - suttogta Cory.
Beértük Lottiet és megláttuk a tolongó tömeget Hayley kórterme előtt. Az orvos alig bírta elküldeni az
embereket. Megláttuk Hayley anyukáját.
- Enyhe amnéziája van... Nem tudjuk pontosan kire és mire emlékszik.
Valószínüleg nem emlékszik rám. Valószínüleg, ha emlékszik is, nem akar látni. És valószínüleg soha
többet nem fog úgy szeretni, mint ez előtt...
Fél óra múlva, mikor az összes rokon elment, csak Ronan, Cory, Lottie meg Hayley szülei voltak ott.
Hayley anyukájával bemehettünk a kórterembe.
- Várj meg itt! - szóltam Ronannek.
- Oké.
Bementünk. Ott feküdt Hayley, nézett ki az ablakon. Felénk fordította a fejét, és kicsit meglepett fejet
vágott. Megismert? Talán...
- Szia kislányom! Hogy vagy? - mosolygott Mrs. Ventie.
- Volt...voltam már... - köhögött - voltam már jobban is. - mosolygott. - Anyu.
- Igen?
- Miért van egy... egy angyal a.. a szobámban? - és ekkor Hayley rám mutatott. (Nagyon kűszködtem a
sírással már itt is...) Kuncogtam eggyet, amire kicsordult egy könnycseppem. Bár mindenki rám
mosolygott.
- Kicsim, ő nem angyal.
- De én nem ismerem. - nézett rám szomorúan, és csalódva... És ezzel az egy mondatával képes volt arra,
hogy összetörjön. Nem bírtam tovább... Csak türtőztettem magam. - Hogy hívnak? - mosolygott rám.
Szeretem benne, hogy miután egy nagyon fájdalmas dolgot mond, azután mindig megnevettet.
- Bonnie vagyok. - mondtam nehezen.
- Én Hayley vagyok.... illetve, azt hiszem, hogy az vagyok. - nézett kétségbeesetten az anyukájára. - És az
a fiú ott? Rá azt hiszem emlékszem.. Valami "C" betűs neve van...
- Szia Hayley. Cory vagyok. - mosolygott Cory. Tudod, hogy miért vagy itt?
- Cs...csak annyit, hogy... valamilyen autóbalesetem volt. - válaszolt erőtlenül.
- Én most megyek, mert már várnak otthon, meg amúgy is... nincs itt semmi keresnivalóm. - mondtam
Mrs. Ventienek.
Ekkor viszont...
- Bonnie elmegy? - nézett az anyukájára.
- Igen. Haza kell mennie. - nyugtatta meg.
- Eljössz... eljössz holnap is? - tekintett most rám.
- Persze. - erőlettem rá egy mosolyt az arcomra.
Sírással küszködve léptem ki a kórteremből. Miért nem emlékszik rám? Miért emlékszik mindenki
másra?! Nem szabad úgy állnom hozzá, mintha ismerne... Vajon, miért gondolja, hogy angyal vagyok?
Na mi történt? - kérdezte Ronan.
- Én vagyok az egyetlen... aki... - ekkor nekidőltem Ron vállának, és elkezdtem sírni... - Akire nem
emlékszik.
- Megijedt tőled? - kérdezte halkan, és komoran Ronan.
- Nem... és ezen meglepődtem én is... amikor meglátott:
,, Miért van egy angyal a szobámban?" - ezt mondta.
Ronan felnevetett, amikor én is kicsit elcsendesülve abbahagytam a sírást.
- Legalább igazat mondott. - ölelt át Ron.
- Ne kelts bennem még ennél is nagyobb bűntudatot. - mondtam szomorúan. - Látni szeretne holnap is...
Be is szeretnék menni hozzá...
- De? Mi a baj?
- Félek, hogy megbántom...
- Bonnie. Most teljesen tisztalappal fogsz indulni... Egyszer majd eszébe jut, hogy ki vagy, mert fontos
voltál neki. Szerintem már ez az este is segített neki.
- Talán... Hazamehetünk?
- Persze.. Gyere... - majd folytatta - mikor akarod elmondani anyudéknak, hogy van egy barátnőd? Aki
nem csak barát...
Legyintettem eggyet, de...
- Hé! Ezt nem intézheted el ennyivel. El kell mondanod nekik. Pláne, ha vissza akarod hódítani Hayley-t.
- Nincs kit visszahódítanom...
- Ha nem érdekel, akkor miért vagyunk most itt.... - kérdezte mosolyogva Ronan, mire majdnem
kinevettem.
- Tudod, hogy utálom, ha igazad van ugye? - töröltem le az arcom, és szálltam be a kocsiba egyből.
A hazafele úton elgondolkodtam pár dolgon. A két legfontosabb dolog közülük Hayley volt, és az, hogy
mikor, és hogyan fogom majd elmondani anyáéknak az igazságot... Egyik sem lesz könnyű... Plusz a suli.
(Áhh kit érdekel most a suli. Picimet annyiszor kioktattam már... És most miattam egy kórházban
fekszik.) Eme gondolatok közepette kaptam egy hosszú sms-t.
,, Szeret téged... Miután leléptél, állandóan azt kérdezgette, hogy ki ez a lány.... Nagyon sok emléketek
eszébe jutott, csak nem tudja, hogy ki a másik ember, aki vele volt... Viszont arra, hogy ti együtt voltatok
egyáltalán nem emlékszik... Amikor én voltam vele egyedül, akkor is folyamatosan az "angyalarcú"
lányról beszélt. :) " - 21:52
,, Köszi, hogy írtál C. Sajnálom, amit Hayleyvel tettem, és el fogom mondani az igazságot a
szüleimnek..." - 22:04
,, Ne köszönd. Én köszönöm, hogy nem akarod feladni őt.. És ne okold magad. Nem a te hibád volt..." -
22:25
Ezek után csak azon agyaltam, hogy holnap mit meséljek Hayleynek... Megígértem neki, hogy bemegyek.
Szeretem, és nem fogom magára hagyni.
Kezembe vettem egy könyvet, Stephen Chobsky - Egy különc srác feljegyzéseit. Próbáltam olvasni, de...
Egyáltalán nem ment.. Csakis ő járt a fejemben.... És összetaposott... mint akkor... első alkalommal...a
tónál, amikor megpillantottam...