Hayley & Bonnie

14. Fejezet: Családom és egyéb katasztrófák

Másnap ismét meglátogattam Hayleyt a kórházban, persze, ma nem történt semmi érdekes. Nem volt
filmbeillő majdnem csók jelenet, és társai... Csak beszélgettünk, néha voltak szemezések, de nem
fontosak, és olyanok voltunk, mint a barátnők.. Néha elgondolkodom, hogy mi lenne ha, mi lett volna ha,
és, hogy jó döntés volt-e az, hogy összejöttünk..
Hazaérve, megint leültem és beszélgettem egyet apuval. A napokban közelebb kerültünk egymáshoz,
mint valaha voltunk.
- Hogy vagy kincsem? - nézett megértően, mikor megölelt.
- Jól. Már sokkal, sokkal jobban.
- És Hayley hogy van? - kérdezett figylemesen.
- Ő is jól. - halkultam el hirtelen. - Apu, mi van, hogyha, hogyha én őt nem is szeretem... Csak barátként
tekintek rá és semmi több...?
- Akkor csak barátként szereted.. Habár az után az éjszakai műsorod után...
- Milyen éjszakai műsor? - bámultam értetlenül.
- Hát, amikor kiszöktél, gondolván mi nem vettünk észre semmit... - nevetett fel. Majd nagy vigyorral
hazatértél...
- Hát arról ti meg honnan tudtok? - néztem fel hirtelen, nevetőgörccsel küszködve.
- Bonnie. Az apád vagyok, mindent tudok. Pláne a csörömpölés után a konyhában.. - (mentségemre
szóljon, hogy nehéz volt kiszökni, mert előtte vendégeink voltak vacsorára, és nekiestem a
szérogatónak..) - Figyelj kicsim. Ha nem akarod őt, akkor még most tégy úgy, hogy csak barátok
legyetek... Ne légy féltékeny, ha mással látod majd... Mert nem fog örökké várni rád.. - kezdett el
magyarázni apa, nekem pedig lepörgött a szemem előtt, hogy látom Hayleyt Oliviaval sétálgatni, és
amikor azt hittem kifogyott a testem a vízből tévedtem.. Bőven tudtam könnyezni.
- Azt nem bírnám ki... Apu.
- Igen?
- Anyu sejt valamit? - néztem félénken.
- De... csak nem biztos benne.. Szeretnéd neki elmondani?
- Igen.. csak nem tudom mikor kéne...
- Ő is meg fog érteni.
- Gondolod?
- Igen.. Kislányom. Nekem miért nem mondtad el?
- Mert... Nagyon féltem, hogy elítélsz majd, mert Isten elítéli a melegeket...
- De én nem vagyok Isten. - nevetett fel apa. - Én csak azt akarom, hogy boldog légy.
- Annyira, annyira közel vagyok ahhoz, hogy Hayley teljesen emlékezzen rám...
- Apuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu! Itt van Ron! - üvöltött Trevor.
- Küldd fel fiam! Na akkor én magatokra hagylak. Ne félj prücsök, minden rendben lesz! - mosolygott
apa.
Ronan feljött és beszélgettem vele egy kicsikét. Olyan jó volt. Megint olyan boldognak tűnt Scottal. Azt
taglalta folyamatosan, hogy mit vett neki karácsonyra. Egy plüssmacit, amin egy kép van róluk.
Elképzeltem, biztosan nagyon édesen néz ki. Hogy én mit veszek Hayleynek az még kérdéses. Viszek
neki egy szál rózsát, meg szerintem egy nyakláncot, amit én fogok elkészíteni neki.. Vicces, hogy pont
Karácsony előtt két nappal fogják majd kiengedni a kórházból. Ha csak annyit csinálna, hogy becsomagolja magát és odaáll az ajtóm elé, én már akkor boldog lennék. Kéne valami kis karácsonyi
"parti" szerűséget csinálni. Bár nem sok idő van már, hiszen 6 nap és Karácsony... Pedig meg szerettem
volna kérni arra, hogy énekelje el nekem a Last Christmas c. számot. Mindegy. Bőven elég ha emlékszik
rám. De nem fog. Kész. Pont.
Szombaton eljött az, amitől eddig úgy rettegtem. Elmondtam az igazat anyának... Egy szerencsém volt,
hogy otthon volt apa is... Sütögettünk délelőtt.
- Anyu, el kell mondanom valamit. - kezdtem a mondandómat úgy, hogy szinte hallani lehetett, hogy
mennyire dobog a szívem.
- Hallgatlak cicám. - mosolygott vissza rám.
- Szóval anyu, Hayleyről lenne szó...
- Mi van vele?.. Csak nem történt valami? - nézett riadtan.
- Nem.. nem történt semmi... Illetve... történt, csak nem ilyen jellegű... - mély levegőt vettem. - Én
szeretem Hayleyt.
- Ez nem volt újdonság. - nevetett rám. - A legjobb barátnőd itt, még szép, hogy szereted.
- Nem anya én nem úgy értem... Én úgy szeretem, mint A Barátnőmet. - annyira meg voltam ijedve, és az
az arckifejezés, amit visszakaptam tőle... Csak rontott a helyzeten.
- Hogy érted...? Ti... egy pár vagytok? - méregetett.
- Igen... - az érzés, amikor megáll körülötted a levegő, és minden a következő mondattól függ...
- Kislányom ez ugye csak egy vicc?... Nem is volt még soha barátod.. Nem is tudod milyen egy fiúval.
- Anya.. Nekem nincs szükségem fiúra. Nekem rá van szükségem! - válaszoltam félve.
- Dehogy van szükséged rá.. Neked egy fiúra van szükséged. Olyanra, aki megbízható, és ambíciózus,
mint Ronan.
- De igen... - kezdtem el könnyezni. - Nekem csak Hayley kell!
- Balgaság... Csak beképzeled magadnak az egészet... Hayley a rossz útra csábít... Nem szabad többet
találkoznod vele.
- Mi ez a kiabálás lányok? - jött le álmosan apu.
- A lányodnak barátnője van.. Elvileg... De majd kerítek neki egy fiút... - és anyu nekiállt mosogatni.
- Miért kéne neki fiú? Ha ő így boldog? - kérdezgette apa, mire anya letett a kezéből mindent...
- Ugyan Fred ez nem normális!
- Nem normális az, hogy a lányod végre boldog?!! Mielőtt ideköltöztünk soha nem láttam még ennyit
mosolyogni.. Bonnie. Légyszíves, most menj a szobádba. - mondta, majd azt suttogta a fülembe. - Menj el
Hayleyhez a kórházba.
Így is tettem, de ahogy kiléptem az ajtón hallottam az üvöltözés folytatását.. És csak róttam a métereket a
kórházig, ahol talán vár rám valaki. Lehet, hogy csak a büfés néni, mostanában jóban vagyok vele,
nagyon megszerettem a csokis csigáját, és mindig viszek forró csokit Hayleynek. Viszont mikor elértem a
folyosóra, ahol Hayley kórterme van, ledöbbentem. Ugyanis Hayley kinn ült a folyosón, és beszélgetett
az egyik nővérrel, aztán meglátott engem, felállt és oda próbált jönni hozzám a mankóival... Én úgy
meglepődtem, majd gyorsan segítettem neki.
- Szia Bonnie! - mosolygott rám, miközben megölelt.
- Szia! Hogy vagy? - vágtam még mindig teljesen meglepett képet.
- Jól. Megengedte a dokibácsi, hogy sétáljak és mivel kint nem igazán lehet sétálni, ezért inkább itt
próbálkozom. - meséltem izgatottan.
- Az szuper. Hoztam neked forró csokit. - mosolyogtam rá.
Jajj nagyon édes vagy. Köszönöm. Megint. - vigyorgott, majd adott egy puszit, amitől kirázott a hideg. -
Sétálunk?
- Ha nem vagy fáradt.
- Ennél elevenebb nem is lehetnék. - mostanában soha nem láttam ilyennek, ilyen boldognak.
- Az szu... szu... - tüsszentettem. - Szuper.
- Egészségedre. - mosolygott. - Jól érzed magad?
- Persze. Ez csak egy kis allergia. - mosolyogtam és elővettem magamnak egy zsepit.
- És hogy-hogy most ilyen korán jöttél?
- Elmenjek? - nevettem.
- Ne. Csak kíváncsi vagyok. - ijedt meg egy pillanatra.
- Tudom. Egyébként azért, mert balhéznak a szüleim otthon és nem szeretnék részt venni benne.
. Sajnálom . -mondta, majd oldalasan átölelt.
Bárcsak elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem... És, hogy mennyire vigyáznék rá, ha csak az
enyém lenne...
- Miről ábrándozol? - mosolygott kedvesen, miközben eltűrte az egyik tincsemet. - Deja vu.. Ezt már
egyszer csináltam... A sportcsarnokban.
- Nem csak egyszer, és nem csak ott... - néztem a szemébe lágyan, ő pedig csak gondolkodott..
- Hogy... Hogy lehetsz te ilyen szép? - kérdezte végül idegesen, én pedig csak elpirultam és ledöbbentem.
- Az, hogy itt vagyok sokat segít ebben.. - és elhallgattunk pár percre... Csak sétáltunk és néha
rápillantottunk a másikra...
- Miért te vagy az egyetlen?... - gondolkodott el.
- Az egyetlen? - értetlenkedtem.
- Az egyetlen, akire nem emlékszem teljesen... - szomorkodott.
- Szerinted én tudom miért?... - fogtam meg a kezét. - Bár van egy ötletem, hogy miért...
- És mi az?
- Velem találkoztál utoljára... A baleset előtt.
- Tényleg?
- Igen... - köszörültem meg a torkomat.
- Abból ahogy mondod, nem hangzik valami pozitív találkozásnak...
- Hát nem is volt az... Összevesztél velem.
- Sajnálom... - nézett a szemembe.
- Viccelsz?... A lényeg, hogy jól vagy... - mosolyogtam rá, aztán megpillantottuk Hayley anyukáját, aki
odasétált hozzánk, megszakítva az intenzív jelenetet.
- Sziasztok lányok! - mosolygott.
- Szia anya! - Hayley felállt és megölelte az anyukáját.
- Csókolom. - mosolyogtam.
- Hogy érzed magad kincsem? - kérdezte aggodalmas arckifejezéssel Eva.
- Jól. Most nagyon jól. Bonnie megint hozott nekem forrócsokit. - mesélt teljes hévvel Hayley, én pedig
elpirultam.
- És te Bonnie, hogy érzed magad? - szerintem látta rajtam, hogy nem vagyok éppen a toppon lelkileg, így
csak ennyit kérdezett.
- Jobban. - próbáltam egy kamu-mosolyocskát kifacsarni magamból, dehát...
Így voltunk egy darabig, csak hárman, aztán visszasétáltunk a barnaság kórterméhez. Csak egy picit
maradtam, de elmondtam Mrs. Ventienek, hogy elmondtam anyáéknak, közben pedig kaptam egy sms-t apától, hogy minden rendben van. Végignéztem a fekvő Hayleyen... Bárcsak az ember mindig
megbecsülné azt amije van, sokkal szebb világunk lenne... Ameddig ő csak az enyém volt, abban a 4
napban, addig nem volt semmi baj... Most pedig jóformán örülök annak, hogy megismer kinézet alapján...
És akkor most egy kicsit visszaadom a szót Hayleynek, de megígérem, hogy még egyszer újra beszélni
fogok egy kicsit, viszont utána, tényleg az övé minden szó... Úgy érzem látnotok kell az ő szemszögéből
ezt az egészet(*kacsint*)
Mióta először megláttam Bonniet, a kórházban azon gondolkodok, hogy ki ő. Ez valószínüleg azért van,
mert nem emlékszem rá.. Egyedül rá nem... De ha nincs itt csak rá gondolok... Normális ez?.. Ki a franc
voltam én neki a baleset előtt?... Nos ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarognak bennem napok óta... El
sem tudjátok képzelni, hogy ez a kórház, milyen szörnyen unalmas.. Csak gyógyszerek, aztán gyógytorna,
aztán a látogatók (a nap fénypontja) utána pihenés, aztán alvás. Maga Disney Land, nem igaz?
Dehogynem.. még annál is rosszabb, mint gondoljátok... Bár annak örülök, hogy Coryék minden nap
bejönnek, Bonnie meg minden nap kis tündérkeként hoz nekem forró csokit... Olyan édes... Miket
beszélek?!!...
Ma is bejöttek a többiek a kórházba, így tudtam velük beszélgetni.
- Szia Hay! - mosolygott Cory.
- Hali! - nevetett Lottie.
- Sziasztok! - válaszoltam.
- Hogy vagy? - kacsintott Cory.
- Hááááát már sokkal jobban. Ma is volt benn Bonnie.
- Na az szuper. És beszélgettetek?
- Nem. Megnémultunk.. - sütöttem le a szemem.
- Hál'istennek a humorodat nem vesztetted el a balesetben.
- Eszedbe jutott bármi új? - nézett megértően Lottie.
- Igen... Egy dolog... Volt elvileg egyszer olyan, hogy én kettesben maradtam vele a suli
tornateremszertárában... - ábrándoztam el, nem akartam kimondani, ami bennem kavargott.
- A floorball meccs után. Arra emlékszem. - mosolygott Lottie. - Ha ilyenekre emlékszel, akkor csak idő
kérdése, hogy emlékezz rá teljesen...
- Áruljatok el valami őszíntén...
- Rendben.
- Milyen kapcsolatban voltam vele, mielőtt történt ez az egész?
- Elég ha annyit mondok, hogy... Szerettétek egymást?... - halgatott el hirtelen Cory... Mi van? Szerettük
egymást? De úgy?!
- Nem. - nevettem ki.
- Oké. Akkor most elmondom neked, hogy Bonnie, a barátnőd volt. - én lefagytam.. Bonnie... az én
barátnőm volt?!...
- Ő... ő.. az én barátnőm? - tátottam el a számat.
- Igggen.. - halkult el Lottie. - Vagy legalábbis az volt.
- Na ne. ezt nem hiszem el.. - nevettem fel. - Tuti, hogy csak vicceltek. - mosolyogtam.
- Hát persze, hogy csak viccelünk. - mosolygott hirtelen Cory is.
- Na de most komolyan. Milyen kapcsolatban voltunk?
- Szoros baráti kapcsolatban voltatok... - köszörülte meg a torkát Lottie. - Ő nem szokott neked mesélni erről?
- Nem.. Mert ha itt van, akkor.. akkor olyan más... Akkor belekezdünk egy témába, és nem hagyjuk abba...
Néha van olyan pillanat, hogy belenézünk egymás szemébe.. nagyon mélyen... - mondtam egyre
halkabban, és elkalandoztam.. Azok a gyönyörű szemek, amik neki vannak...
- Ez nagyon aranyosan hangzik. - mosolygott rám Lottie.
- Na igen, ismerős.. - nevetett Cory.
- He?
- Semmi, semmi..
- Olyan, mint egy pici angyalka... - mosolyogtam, mire ők nem tudtak megszólalni.
- Érzel iránta valamit?.. - szólalt meg végül Lottie.
- Nem tudom... Alig ismerem pár napja.. - erre a mondatra, mindhárman felnevettünk.
- Talán az agyad elfelejtette őt, de a szíved képtelen rá.. - nézett rám aranyosan Cory. Ezen egy kicsit
elgondolkodtam... Mi van, ha tényleg az enyém volt?.. Egy ilyen tökéletes lány, mint ő... Kizárt, hogy az
enyém lett volna.
- Miért lenne képtelen rá?...
- Majd, ha újra emlékezel, akkor megérted, hogy miért...
Bocs gyerekek most tényleg ugrálunk a szerepek között. Újra Bonnié a szó.(*kacsint*)
Hazaérve megláttam a kisírt szemű anyámat, apát aki duzzogodt, és Trevort, aki egyből odaszaladt
hozzám.
- Állítsd le őket, légyszi!
- Rendben öcsi. Menj fel, ezt én elintézem. - nyugtattam meg.
Halk léptekkel indultam anya irányába...
- Bonnie... Miért?
- Mert szeretem őt... - mondtam anyának, aki ezután nem szólt egy szót sem hozzám egy ideig...
Borzasztó volt, hogy a saját anyám nem beszél velem azért, mert szerelmes vagyok..
- Apa... - sírtam.
- Majd megbékél kincsem...
Azonban másnap amikor a kórházban voltam Hayleyvel, valami csoda történt. Tudjátok, amikor ott
vagyok nála, akkor általában kintről figyel minket Mrs. Ventie... Ez most is így volt. Azonban... Úgy
tűnik csatlakozott az anyám is...
- Nézze meg őket doktornő... Soha nem láttam még a lányomat ilyen boldognak...
- Látom... De ez esztelenség...
- Nos tudja, a szerelemben az agynak nincs semmi szerepe, mert ott a szív diktál...
- Hogy bírja elviselni, hogy a lányát, egy másik lánnyal látja enyelegni?
- Tudja... Hayleynek a világot jelenti Bonnie.. nem tudom, hogy ismeri-e...
- Bonnie, a lányom, Angelica vagyok.
- Maga Dr. Hurt? Nagyon örvendek. - és kezet rázott a két felnőtt...
- Én is örvendek. Nézze... Ott a lányom egy másik lánnyal.. Ennek nem így kéne lennie.... - hajtotta le a
fejét anya.
- Talán figyelje meg őket kicsit jobban. - mosolygott Mrs. Ventie. - Nézze meg a lányát...
- Boldognak tűnik.
- Az is... Higyje el nekem. Eleinte én is óczkodtam ettől az állapottól... De nem akarom Hayleytől elvenni a lehetőséget arra, hogy boldog legyen.. Ha ezt tenném, nem az ő érdekeit nézném..
- Talán igaza van... Végül is Bonnie... Bonnie mindig olyan más volt... Soha nem találta a helyét sehol, de
most tartozik valahová... Illetve tartozik valakihez....
- Hayley is ilyen volt. De aztán egyik napról a másikra megváltozott.. - mosolygott Mrs. Ventie.
- Én csak azt szeretném, hogy Bonnie boldog legyen... Nem szeretném, hogy a kapcsolatom vele
megváltozzon, mert mindig is jóban voltunk...
- Összevesztek?
- Igen..
- Ezen?
- Igen.
- Értelmetlen. A lánya érzéseibe úgysem tud beleszólni, és higyje el nekem, ha elveszíti emiatt, az sokkal
rosszabb....
Ezt az egészet Mrs. Ventie mesélte el nekem miután anyát elhívták a műtőbe.. Én pedig őszíntén
meglepődtem azon, hogy anya így viselkedett...
Aztán hazamentem, és anya ott ült egyedül a fotelben.
- Bonnie. Végre, hazaértél. - mosolygott. - Szeretnék beszélni veled.
- Rendben. - félve mentem oda hozzá.
- Ülj le. Nem foglak bántani. - tessékelt le. - Nézd kislányom, én azt szeretném, hogy boldog legyél... És
ha ehhez neked Hayley kell, akkor megértem... - mire a nyakába ugrottam.
- Köszönöm... Köszönöm.. - és elkezdtem sírni.
- Ha ennyit jelent neked.. akkor legyél boldog vele..
- Anya.. beszélhetek veled róla? - kérdeztem félve.
- Bonnie. Velem bármiről beszélhetsz..
- Hiányzik... - hajtottam le a fejem...
- Majd idővel emlékezni fog rád... Csak ne add fel. - ölelt át anyu.
- Mindenki ezt mondja... De mikor... Mikor fog végre tényleg emlékezni rám?
- Amikor itt lesz az ideje... Kicsim arra gondoltam, hogy Karácsonyra úgyis kiengedik a kórházból, és mi
lenne ha meghívnánk vacsorára a családjával együtt? Úgyis jó sokan leszünk, mert idén jönnek Ronanék
is... - mosolygott anya rám.
- Ez az ötlet nagyon tetszik. - majd kiugrottam a bőrömből, annyira izgatott lettem, ettől a hírtől.
- Akkor megbeszélem az anyukájával, jó?
- Jó. - figyeltem rá. - Anyu.
- Igen?
- Köszönöm.
- Szívesen kincsem.