Hayley & Bonnie

6. Fejezet: Amikor már tudod, hogy tudod, de már nem tudod visszatartani...

1 hónap eltelt, mióta történt az, hogy elestem a folyosón. És.. azt kell, hogy mondjam Bonnie sokkal
másabb, mint amire először gondoltam. Egy ritka intelligens(komolyan mondom, a csajnak 110-120-
as IQ-ja van), humoros, kedves, szeretnivaló lány. Én személy szerint nem is gondoltam volna róla,
hogy szereti a rockkot. Inkább abba a hip-hop műfajba tudnám beleképzelni. Ezzel ellentétben viszont,
egy eléggé érzékeny, és félénk lány. Rengeteg közös témánk van, de egy dologról, még soha nem
beszélgettünk valamiért. A fiúkról… Nem hiányzik, de ő elvileg hetero... elvileg..
Várom a délutánt, mert floorball meccsre megyek, és játszani fogok! Pedig nem vagyok egy nagy
sportoló típus. Soha nem is voltam az. Általánosban kosaraztam két évet, de nem volt túl sok értelme,
így itt gimiben ráálltam a floorballra. Aki nem tudná mi az, mert még esetleg nem hallott róla, most
elmondom. Majdnem ugyanaz, mint a hoki, csak jég és korcsolya nélkül. Az ütővel pedig
hatalmasakat lehet rácsapni egymás lábára. Volt olyan eset, hogy ráütöttem véletlenül Lottie
vádlijára(igen, ő is játszik.), utána pedig szerencsétlennek három hátig kék volt a sebe a lábán.
Pár tagja a mini csapatunknak eljön, és ott lesz nekem külön Bonnie. Azt, hogy Cory eljön, kétlem,
ugyanis volt vele egy nagyobb vitám a napokban, miszerint el kéne fogadnom, hogy bejön Bonnie. És
hülyeség volt vele összeveszni ezen, de... Nekem ez az egész még friss, és új....
Elkezdett nagyon, nagyon, nagyon télies időjárás lenni, úgyhogy reggelente a suli felé, még így
teljesen felöltözve, télikabátban, hat pulcsival is megfagyok. Múlt héten még a jégen is elcsúsztam, így
amikor egy kisebb sztep táncot jártam, elég érdekesen nézett rám a szomszéd Ír család(pedig én nem
akartam gúnyt őzni belőlük). Na mindegy. Szerintem még nem meséltem, de amikor egy napig otthon
kellett maradnom az ájulás után, Bonnie eljött meglátogatni. Boldog voltam. Már csak azért is, mert
hozott magával forró csokit nekem, és senkitől sem tudhatta, hogy az a kedvencem.
Amint egérkeztem a suliba, kihívtam Coryt, hogy tudjunk beszélni felnőtt emberek módjára.
- Szia.
- Szia… - nézett maga elé unottan.
- Nézd. Sajnálom. Nem akarok veled egy ilyen dolgon összeveszni. Bocsáss meg.
- Megbocsájtok. De..
- De?
- Csak akkor, ha elismered, hogy többet érzel iránta, mint szimpla barátságot. Bármennyire tagadod.
Soha életedben nem láttalak még olyannak senkivel, mint Bonnieval, amikor a közeledben van. – be
kell, hogy ismerjem, hogy igaza volt ezzel.
- Oké, elismerem. De ahhoz nem tudok hozzászólni, hogy ő mit érez… Mármint, mit gondol, na… -
hajtottam le a fejemet.
- Jaj, ti lányok. Az a helyzet, hogy simán el tudom róla képzelni, hogy érdekled. Pláne, az Alex féle
pletyka után..
- Tudod jól, hogy legtöbb esetben nem szabad hinni annak a ribancnak, mert egy mocsok. –
legyintettem. – Pláne, Bonnieval…
- Tudod, hogy aranyos vagy, amikor rá gondolsz? – villantott egy mosolyt, hogy kicsit feldobjon.
- Hogy lehetek aranyos, gondolatban? – vigyorogva meredtem rá.
- Mit fogsz tenni ezzel, az egész érzéssel?... – kérdezte komolyra fordítva a szót.
- Elhiszed, hogy fogalmam sincs?... Nem tudok mit tenni… Majdnem 1000%, hogy nem bi vagy
leszbikus.. Szóval… - hajtottam le a fejem. Mire valaki befogta a szemem..
- Na, ki vagyok? – hallottam az ismerősen angyali hangot.
- Szia édesem. – megfordultam és megöleltem Bonnie-t, meg persze kapott puszit is…(na igen, ha a reménytelenség fájna, én ordítanék…)
- Akkor ma délután meccs? – mosolygott aranyosan Bonnie, miközben kitűrte a hajam a szememből.
- Igen, de akkor jössz ugye?
- Ha nem mennék, nem kérdezném te.. – lábujjhegyre állt és adott egy puszit a homlokomra, majd
elment órára.
- Jah.. szerintem is kizárt.. – nevetett ki Cory, mikor már 5 perce mosolyogva ábrándoztam.
- Micsoda? Nem figyeltem..
- Áhh hagyjuk.. Majd rájössz..
Ezután bementünk a terembe, és következhetett a matek tz… Ha megértettem volna, ami a
feladatokban van, na, az már maga az öröm lett volna. De csak meg lesz az a D. Az a helyzet, hogy
nem kéne ilyet mondanom… Ugyanis Bonnie, matek terén is zseni.. És mindig leszid, hogyha ,,C”-nél
rosszabbat kapok matekból.. De persze a leszidás után mindig megölel,de történt valami. Mintha…
Már nem lenne az a vibrálás köztünk. Nem mintha két lány lennénk, és fura lenne ha együtt lennénk,
mint egy pár, na de akkor is… Én szeretném…
Miután matekon ilyen óriási gondolatok jutottak eszembe, mentem a leszidásért Bonniehoz, amiből
bőven kaptam is… De persze aztán dumáltunk picit, meg… Annyira, de annyira… annyira angyali
mosolya van. Szóval vissza a témához! És ki jött el mellettünk… Alex.
- Juj, már ilyen jóban vagytok?! Jó, hogy le nem smároljátok egymást a folyosón… chhh… - nézett
megvetően, mire Bonnie elpirult(?!), és lehajtotta a fejét.
- Chh… De legalább Bonniet szereti is valaki… - szóltam vissza.. De ő jelzésileg megfogta a pulcsim
ujját, és annyit suttogott:
- Hagyd..
- Jah.. A kis barátnődnek igaza van.. – ezzel Alex el is tűnt.. (Hála Istennek!)
- Nem értelek. Téged nem zavar? – de nem vettem észre, hogy folynak a könnyei…Magamhoz
próbáltam ölelni.. és éreztem, hogy ellök…
- Hagyj békén! – és visszament az osztálytermébe.
- Neked is szia… - mondtam csalódottan.
Ebben a drámai jelenetben egyedül az volt a vicces, hogy láttam a folyosó végéről bámuló, Lottiet,
Coryt, Adamet és Jamiet.. Amikor megcsendült a suli rádióból az I need your love c. szám… juj de
régi, de imádom! És ehhez a hangulathoz még illett is.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten Lottie.
- Megjelent Alex az történt… - mondtam, és bevonultam a terembe… És szerencsémre mire beértek a
többiek be is csöngettek, és jött Miss O’Daily irodalom órát tartani.
Az óra további része nem volt túlságosan szerencsés ugyanis én feleltem irodalomból. De mivel
kivételesen készültem órára, így egy B-t össze tudtam szedni. Habár Miss O’Dail olyan kérdéseket tett
fel, hogy basszus… ezeket ki tudja? Látszik, hogy még fiatal a szakmában, még van mit kérdezni,
hiszen van lelekesedése tanítani.
Vége lett ennek a napnak gyorsan, anélkül, hogy Bonnieval kibékültem volna.. vagy mi? Hiszen ez
nem nevezhető összeveszésnek, vagy igen?.. Na mindegy. És elindultunk a lányokkal a meccsre.
Mindenki felkészült volt, és láttam a sorokban Coryt is.. Aminek nagyon örültem.
Elkezdtük a meccset.. Hát na az elég gyengére sikerült. A 10. percben kaptunk egy gólt. Úgyhogy
össze kellett szednünk magunkat, mert az Eastesek nem vesztettek 5 éve. A csapatunk tagjai: Lottie,
Bailey, Gina, Naomi, Lisa, Julia, Sophie meg én. 2. félidőben:
- Naomi passz a labdát Lisanak! – üvöltötte Sophie a távolból, mert ugyebár ő a csapatkapitány. A csajok nagyon ügyesen cseleztek, én csak néztem. Odapasszolta a labdát Lisanak, meg is próbálta
ellőni, de egy Westes nekiment és nem tudta.. Így ők szerezték meg a labdát. Nagy mázlink van
Lottival, ugyanis az egyik legjobb kapus ezen a környéken. Gyors és figyelmes. Alig enged be néhány
labdát. A 10. perces is csak azért volt, mert még a kaján járt az esze..
- Hayley menj Baileyvel és segíts Naomiéknak, én pedig itt maradok Lottieval. – mondta halkan
Sophie.
- Igenis főnök! – és elindultunk.. Rengeteg düh felgyülemlett bennem mostanában, leginkább
Alexecske beszólásai miatt, szóval én, mint az őrült rohantam. És akkor felnéztem fél másodpercre a
kilátóra, mikor megláttam Bonniet. Lefagytam. Megállt körülöttem a levegő. És nagyon simán
elvették tőlünk a labdát. Annyira simán, hogy majdnem gól lett belőle… Persze nyertünk. Mert van
egy jó kapusunk, csapatkapitányunk, és csatáraink. Én kaptam is a fejemre.
- Soha többet egy ilyet Hayley! Majdnem vesztettünk… - mondta dühösen, mégis mosolyogva
Sophie.. Az-az igazi ördögi mosolya volt. – De ettől függetlenül te pakolod össze a szertárat!
- Igenis főnök!
Így hát egyedül maradtam a csarnokban. Láttam, ahogy lassan az ég elkezd vöröses-rózsaszínben
tündökölni. Pedig még csak 4 óra volt. Hiába, már 1 hete beléptünk a decemberbe. Ezzel a
naplementével a hőmérséklet is csökkenni kezdett, úgyhogy összecihelődtem, és elugrottam a
szertárba. Végül is csak néhány ütőt, meg egy labdát kellett visszatennem a helyére. Végeztem is
volna vele hamar, ha nem toppan be valaki az ajtón…
Megfordultam, és Bonnie volt. Visszafordultam a labdákhoz.
- Miért jöttél? – kérdeztem unottan.
- Elmenjek? – félve hátralépett.
- Nem kell. – legyintettem, és ránéztem. És amikor ez történt, nem vettem észre, hogy mindjárt kidől
kosarából az összes labda, egyenesen rám. (A mi szertárunk úgy néz ki, hogy jobb oldalon magasan
vannak a labdák, foci, kézi, kosár stb.. baloldalon a talajtornához való cuccok.)
Ekkor a Bonnie ellökött onnan, és odakúszott hozzám… Szerintem a szertár sarkában még nem izzott
így a levegő, mint kettőnk közt akkor. Csak néztünk szembe egymással, legalább egy fél percig...
Közben besütött a rózsaszínben világító nap az ablakon. Hirtelen egy tincs úgy döntött, hogy bele fog
lógni, csak azért is Bonnie hajába, hogy el tudjam tűrni onnan, egy nagyon, nagyon intenzív jelenetet
összehozva. A balkezét rátette arra a kezemre, amivel eltűrtem haját, mert egy pillanatra az arcán
maradt.
- Bocsáss meg. – mondta teljes elkeseredésében.
- Nem kéne mindenért bocsánatot kérned.. – néztem mélyen a szemébe.(A könnyes szemébe). – És
nem kéne mindenért sírnod.. – nevettem. – De… Azt elárulhatnád, hogy mi volt a baj…
- Tudod… - és amikor észrevette, hogy milyen érdekes helyzetben voltunk egymás mellett, akkor
gyorsan felállt, és arrébb ment. – Nem vagyok hozzászokva az ilyen beszólásokhoz.- nagyon rosszul
tud hazudni, de inkább nem kérdeztem rá.
- Ahhoz, hogy hisztis picsák vannak a sulidban?... – álltam fel, nagy erőlködésben. Bólogatott. –
Mázlista vagy. – a helyére raktam az utolsó két ütőt is. - Gyere, menjünk. – mosolyogtam, elvileg
édesen.
- Oké. – lesütötte a szemét, de láttam, hogy mosolyog, így kuncogtam egy picit rajta.
A téli Bonnie még szebb, és aranyosabb, mint az őszi. Úgy néz ki, mint egy porcelánbaba. Amihez
nem szabad hozzá nyúlni, mert félsz, hogy eltöröd, mégis hívogat. Azokra a kérdésekre nem áll
módomban válaszolni, hogy nem ugyanúgy néz ki az év minden részében.. és Pont! Mert egyáltalán
nem úgy néz ki.
lindultunk a suliból, és észre sem vettük, hogy közben el kezdett szállingózni a hó. Csak elkapkodtuk
a hópelyheket, amik másodpercenként olvadtak el a kezeink közt. Bonnie, meglátott egy kismadarat,
és elkezdett vele játszani, meg csiripelni neki.
És akkor csak úgy néztem Őt… Mosolyogva, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sem volt
úgy. Másfél hónap alatt úgy felforgatta az életemet, ahogy még senki sem… És, mint a filmekben a
főszereplő fiú.. Csak magamhoz akartam ölelni, és nem elereszteni többé. A tudat pedig, hogy
valószínűleg soha nem lesz az enyém, megemésztett, és majdnem elkezdtem sírni.. De akkor rám
nézett, és adott egy ajándék mosolyt, feldobva vele ezt az egész érzést. Bár, még ez a mosoly is,
fájdalmas volt… Nem tűnt teljesen boldognak.
Elkísért a házunkig, és csak a lépcsőn láttam rajta, hogy mindjárt megfagy.. Kicsit megdörzsölgettem a
vállait, magamhoz öleltem és sóhajtottam egy hatalmasat..
- Mi a baj? – kérdezte. Mostanában nem tűnsz túl boldognak.
- Semmi. – próbáltam ráerőltetni egy mosolyt a képemre. Menj inkább, mert megfagysz..
- Valamit el kell mondanom… - kezdett mondani valamit.. – Mindegy! Majd beszélünk. Szia!
Elrohant, és ezután, én csak azon gondolkoztam, hogy miért érzem még a samponja illatát azután, is,
hogy elment. Elismerem nagyon jó illata volt, de akkor is.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok között értem haza. Kétségekkel küszködve térdeltem a földön, a
könyveim körülöttem szerteszórva.. és egy szám szólt halkan a telefonomról… Impossible.. Milyen jól
tükrözi a hangulatot… Lehetetlen. Ebben a percben, annyi minden tűnt lehetetlennek. Az is
lehetetlennek tűnt, hogy én valaha, felszegett fejjel kiléphetek a szobámból. Azonban, amikor
elkezdtem észrevenni, hogy mennyit jelent nekem Bonnie, és, hogy mi lenne, ha ő nem lenne,
elvesztettem mindenemet, ami volt. A jégszívemmel együtt. Egyetlen egy embernek sikerült rám
eddig így hatnia, és az a másik lány volt. Nem tudjátok elképzelni azt a félelmet, ami volt bennem,
mikor rájöttem, hogy teljesen, és feltétel nélkül beleszerettem Bonnieba. Milyen hihetetlen már, hogy
négy hét alatt, képes vagy annyit lenni valakivel, hogy kezded ezt érezni? Kimondva ez a szó
rettentően félelmetesen hangzik: Szeretlek! Mivel ez a „Szeretlek!” lehet, egy fájdalmasan, kesernyés
szeretlek, amit már utolsó mondataiban hagy maga után az ember. Lehet, egy élettel teli szeretlek,
amikor a szüleinknek, vagy barátainknak mondjuk ezt. Viszont itt lehet két elágazás. Egy fájdalmas,
gyötrő szeretlek, és egy csodálatos felüdülés, attól függ, hogy viszont szeretik-e az embert.
Szerelemmel.
Össze kéne szednem magam… - gondoltam magamban. – Nem lehetek olyan nyámnyila, hogy látszon
rajtam, hogy valami nincs rendben… De nagyon úgy tűnik, hogy ez nem fog sikerülni.
Aznap este csak erre tudtam gondolni semmi másra. Nem is számítottam rá, hogy mit hozhat a jövő
hét…