Hayley & Bonnie

9. Fejezet: Akkor most vége, vagy mi van!?

*Spoiler: A világ ledurvább jelenete következik*
Mint minden nap, ma este is kimentem a tóhoz.
Csak ott álltam egyedül, a fülhallgatómmal, és egy ősrégi dalt hallgattam rajta. P!nk – Perfect. Ha
depressziós hangulatban vagyok, akkor majdnem mindig ezt hallgatom. Mindig feldob. Na ez az extázis
elmaradt, ugyanis ezután jött a legszomorúbb dal(legalábbis akkor) a számomra. Songbird… Egy kis
idézet a dalból:
„I love you, I love you, I love you, like never before..” – jelentése: Szeretlek, úgy, mint még soha ezelőtt.
Elkenődött sminkkel, berohantam a szigetre. Ott ültem le egy padra, és kezdtem el sírni, mint egy
kisgyerek. Azért szeretem a telet, mert soha nem jön ki ilyenkor senki a szigetre(rajtunk kívül). Bár most
volt kinn valaki. Valaki, akit semmiképp nem akartam, hogy ott legyen…
- Szervusz Hayley! Mi járatban erre? Miért sírsz? Csak nem dobott a kis barátnőd… - szólalt meg Alex
hangja mellettem.
- Szia. Mi közöd hozzá? – kérdeztem vissza teljesen szétkent sminkkel.
- Semmi, semmi… csak nem akarom, hogy olyan társaságba kerülj, amilyen társaságban vagy jelenleg.
- Már mindegy mi a véleményed…
- Egyáltalán nem mindegy mi a véleménye! Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte a bokorból előbújva…
Bonnie. – Azt hittem, hogy fontosabb a kapcsolatunk számodra, mint nekem…
- Nézzenek oda megjött a leszbi show másik főszereplője. Mi járatban erre Bonnieka.. – és itt álltam be én
a képbe kettőjük közé, mielőtt bármit csinál vele Alex.
- Őt hagyd békén! – üvöltöttem rá teli torokból. – Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálunk együtt.
- Hú.. elnézést, hogy közelebb akartam menni a barátnődhöz, mint 3 lépés távolság… azt hittem nem
lettél volna féltékeny. De tévedtem.
- Húzz innen… - mormoltam.
- Mit mondtál? Nem értem! – vigyorgott a pofámba.
- Azt mondta, hogy kotródj a picsába, te hülye ribanc! – állt elém Bonnie, és üvöltött rá teljes hangerővel.
- Jól van megyek. Nem kell kétszer mondani. Nincs kedvem ilyen társaságban itt maradni. – legyintett
egyet Alex.
Ő eltávozott, és mi pedig még mindig ott álltunk Bonnieval a szigeten…
- Két kérdésem lenne hozzád. – mondtam határozottan. – Miért nem öltöztél fel jobban? Itt hallom a
vacogásod… A másik pedig, hogy miért jöttél?
- Inkább az utóbbira válaszolnék előbb, ha megbocsájtasz… Azért jöttem, mert máshol nem találtalak.
Otthon nem voltál, megkerestem Lottiet is hátha vele vagy. Még Coryhoz is elmentem, hogy
megtaláljalak, csak ezt az egy helyet hagytam ki, ami talán a legvalószínűbb... – Nekem is lenne hozzád
egy kérdésem… Miért gondolod, hogy nem szeretlek?
- Mert… mert azt mutatod a külvilág felé, hogy nem vagyunk többek szimpla barátoknál, pedig még a
vak is látja, hogy mennyire szeretlek…
Kicsit közelebb mentem hozzá. Megsimogattam az arcát a kezemmel, magamhoz húztam, és megöleltem.
Adtam egy puszit a homlokára, ami annyira forrón égett a hideg bőrén, mintha bele akarnám vésni
magam örökre.. Nem mintha nem így lett volna. De akkor félelmetesnek tűnt…
- Csak soha ne eressz el. Kérlek… - suttogta, miközben összeérintettük az orrunkat. Már nagyokat nyelt.
De Bonnie sírását nagyon könnyű megfékezni. Elég hozzá egy jól időzített csók. Csak tartottam a
porcelán angyalom a két kezemben, és féltem, hogy össze ne törjön. Mint az 1. alkalommal. Csak ez talán
intenzívebb volt. Sokkal tartozom az égnek, amiért őt szánták nekem… Jobbat nem kaphattam volna.
- Nem szeretem, amikor sírsz. – mosolyogtam rá, mikor lefolyt az egyik könnycsepp a szeméből, amit jó
barátnő lévén azonnal le is akartam törölni, de ráfogta a kezemet az arcára.
Én pedig azt nem szeretem látni, hogy szomorú vagy…
- Nem is voltam szomorú. – próbáltam füllenteni.
- Akkor viszont valamit nagyon elrontottál ezzel az egésszel, mert úgy fogtad meg az arcom, mintha soha
többet nem akarnál elengedni.. vagy rosszul érzem.. – nézett rám gyönyörűen.
- Dehogy érzed rosszul… neked kár hazudni… - mondtam mosolyogva.
- Tudod… Én csak azért nem szeretném, hogy mindenki tudja, hogy mi együtt vagyunk, mert akkor a
szüleim kitérnek a hitükből. – hajtotta le a fejét szomorúan.
Két kezembe fogtam az arcát:
- Ameddig itt vagyok neked, addig senki sem bánthat. Nem engedem, hogy bántsanak, mert te így vagy
tökéletes… Engem elítélhetnek, és utálhatnak, de nem érdekel, mert szeretlek.
Kitépte az arcát a két kezem közül, megfogta a karjaimat, és maga köré csavarta… Mintha éppen a
legszebb álmomban élnék… Már csak suttogott magában:
- Én is szeretlek. Sokszor azt kívánom, bár ne szeretnélek ennyire… De a szerelem nem így működik.
Akkor kap el, amikor a legkevésbé számítasz rá, és akkor szabadulsz meg tőle, amikor ő akarja… Bár ez
csak akkor probléma, ha a szeretett személy nem szeret viszont. – megfogta az arcomat a bal karjával és
adott egy puszit.
- Meddig maradjunk még? – mosolyogtam.
- Megnézném veled a naplementét.. csak egy probléma van. – nevetett fel.
- Mi az? – értetlenkedtem.
- Már lement a nap. – húzta vigyorra a száját.
- Most mi lesz Bonnie? – váltottam komolyra a szót, és hajtottam le a fejem mélabúsan.
- Ezt mire érted? – kereste a tekintetem, megijedve.
- Most mi lesz velünk?... Én… Én nem akarok titkolózni. – vettem nagy levegőt.
- Nekem viszont kell.
- Akkor ne legyünk egy pár…
- Te kibírnád? – lepődött meg teljesen.
- Ha kell igen… - el sem tudjátok képzelni, hogy ezeket kimondani mennyire nehéz volt… - Nem vagyok
képes azt titkolni, hogy szeretlek.
- Akkor most tényleg vége van? – láttam meg a szemében a könnyeket és öleltem volna át… De nem
tehettem.
- Ameddig nem vagy képes felvállalni, addig nincs értelme.. – mondtam neki halkan, ő pedig már teljesen
felzaklatottan, köszönés nélkül távozott a szigetről.
Tudjátok az életben annyi döntés van, hogy sokszor nem tudjuk melyik a jobb, melyik a rosszabb. Ez
ebben a pillanatban jobbnak tűnt. Mit tettetek volna a helyemben? Elviselni azt, hogy nem vállalnak fel
titeket?.. Nos igen, rajtam kívül minden normális ember így tesz. Hiszen mégis mit veszthet? Maximum a
büszkeségét… Én viszont jelen pillanatban mindent elvesztettem. De leginkább csak azt az egy embert,
aki a legfontosabb volt számomra…
Vicces, hogy a lányok mennyit veszekednek mi? Kívülről ez is olyan vicces, mint egy szerelmi
háromszög. Belülről viszont felemészt, és kalitkába zár ez az érzés.
Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire fájt, amikor kimondta azokat a szavakat. Tudjátok mi a
legrosszabb abban, hogy mindenki azt gondolja, hogy tökéletes vagy? Az, hogy mindenki el is várja azt,
hiszen egy ilyen okos, tehetséges, szép, lánynak nem lehet rosszabb átlaga C-nél. A kisvárosba költözött
pénzügyi tanácsadó, és a szülészorvos gyereke maga kell, hogy legyen a tökéletesség. Csak éppen
dunsztja sincs senkinek arról, hogy belül mi van. Mert mindenkinek csak a máz a fontos. Ő volt az
egyetlen, akinek nem. Vagy legalábbis remélem nem.
Emlékeztek arra a srácra? Ronanra? Bemutatom Ronant. 18 éves, és az unokatesóm. És mivel vele
vagyok családból legközelebbi kapcsolatban, őt hívtam fel elsőként.
Szia.. – mondtam keserűen.
- Hello. Mi a baj? – kérdezte egyből. Ismer, mint a tenyerét 4 éves korom óta, és tudja mikor van rá
szükségem.
- Hayley.
- Mindjárt ott leszek. – csapta le a telefont azonnal.
A szobámban ültem. a kék fotelemben, a szememet szétsírtam… És amikor azt hittem nem lesz rosszabb,
szakított velem az, akit a legjobban szerettem… Jó nap volt ez is.
- Bonnie, itt van Ronan! – üvöltött az anyám egy hatalmasat.
- Küldd be. – sikítottam vissza.
Fél perc múlva Ronan benn is volt a szobámban. Rám nézett, és rögtön odarohant hozzám.
- Mit csinált az a hülye ribanc?! – kérdezte fenn hangon.
- Először is megtennéd, hogy nem szólítod így? Másodszor, semmit. Én basztam el megint mindent,
ahogy szoktam… - mondtam sírógörccsel küszködve.
- Az a lány tönkretesz téged, és észre sem veszed…
- Nem. Mi egymást tesszük tönkre.
- Miből gondolod, hogy ő ugyanúgy érez, ahogy te? Mi van ha van egy srác a képben? – mondta
gyanakodva.
- Csak tudom. Érzem. Nincs semmilyen srác. Nem az a fajta lány, ha érted mire célzok.
- Akkor meg miért nem vagytok képesek végre normálisan összejönni, és boldogan éldegélni az
életeteket?! – kérdezte Ron, felháborodva. - Nekem és Scottnak megy.
( Igen, Ronan meleg.)
- Nem gondolod, hogy ti egy kicsit könnyebb helyzetben vagytok. Londonban laktok. A szüleitek
elfogadóak. Az enyémek meg, hogy is mondjam… Ha megtudnák, hogy egy lányt szeretek…
- ...Ördögűzésbe kezdenének. – fejezte be a mondatomat.
- Szóval érted…
- És emiatt nem vagy vele együtt?! Hát te meg vagy zakkanva, már ne is haragudj.
- Miért is?
- Adott egy lány. Szeret téged, ahogy mesélsz róla ezúttal tényleg igazán szeret valaki. És az ok, amiért
nem vagy vele együtt az, hogy félsz a szüleid elítélésétől… Nem vagy normális. – mondta komolyan
nekem.
- Kösz a bíztatást. – nevettem fel zavartan, miközben eltűrtem a hajam a szememből.
- Ez az igazság Bonnie. Csak azt nem értem, miért próbálsz menekülési utat találni…
- Mert fáj, hogy ennyire szeretem… - mondtam könnyes szemekkel.
- Ha ennyire fáj, mi a francra vársz…? – kérdezte cinikusan.
- Még nem állok készen arra, hogy felvállaljam mindenki előtt.
- Szégyelled?
- Dehogy.
- Pedig, nagyon úgy hangzik.
Ekkor megcsörrent a telefonom.
- Hayley hív.
- Vedd fel!
Felvettem. A telefonba Lottie szólt bele.
- Bonnie.
- Mondjad miért van nálad Hayley telefonja.
Bonnie… - megcsuklott a hangja.
- Úristen mi történt? – dermedtem le teljesen és átadtam a telefont Ronannak.
Ronan csak maga elé meredve bámult, majd lerakta a telefont…
- Irány a kórház!...