Hayley & Bonnie

21. Fejezet: Az enyém vagy!

„You'll always be a part of me
I'm a part of you indefinitely
Girl don't you know you can't escape me
Ooh darling cause you'll always be my baby
And we'll linger on
Time can't erase a feeling this strong
No way you're never gonna shake me
Ooh darling cause you'll always be my baby"

- Hölgyem, befejezné a dúdolást?!!! – jól kezdődik ez a repülőút is, ha már a második percben felidegesítem a mellettem ülő urat. Tipikus irodai kukac lehet, lenyalt haj, szemüveg, öltöny és persze az aktatáska, valamint a karóra sem maradhat el. Na igen, a legszimpatikusabb ember a földön.
- Persze, elnézést. – hihetetlenül nagy erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ezt úgy ki tudjam mondani, mintha tényleg sajnálnám. A pasas forgatta a szemeit egy kicsit, amolyan „ezek a fiatalok" stílusban, majd visszamerült a munkájába.

Most biztosan kíváncsiak vagytok, miért ülök egy repülőn, és, hogy épp hova tartok. Két roppant egyszerű válasszal már tudok is válaszolni. Chestonba tartok, és azért, hogy végre, mindent el tudjak intézni Bonnieval. Légzési zavarokkal kűzködve üldögélek, és kopogok a székemen, ami úgy látszik szintén zavarja az urat. De hát mit kéne tennem? Mondjuk esetleg nyugton maradnom nem ártana.
Körülbelül két hete azon gondolkodok, hogy mit fogok majd mondani neki, ha meglátom. Bocsánat, el sem mondtam. Szóval azt találtam ki, hogy írni fogok egy levelet Bonnienak, hogy beszélni akarok vele és ezt ott szeretném megtenni, ahol legelőször találkoztunk... A tónál. Még jó, hogy találtam viszonylag olcsón repülőjegyet ilyen rövid idő alatt (viszonylag olcsón jelentése, hogy csak a fele megtakarításom ment rá.).
Körülbelül huszadszorra hallgattam meg a Barely Breathing c. számot, amikor már olyan szinten unatkoztam, hogy elővettem a kispárnámat, és úgy döntöttem, hogy aludni fogok. Sikeresen át is aludtam körülbelül az út felét, a többi részében, meg csak úgy elmélkedtem. Alig vártam, hogy végre kicsit kiszakadjak a mostani életemből, és visszatérjek a régibe, ahol még... ott volt ő is.

Amikor leszálltam a gépről egyáltalán nem lepődtem meg. London teljesen ugyanolyan volt, ahogyan ott hagytam, és anyáék se változtak túl sokat. Anyának megjelent pár ősz hajszál a hajában, de nem is látszik ,csak szerinte ő már annyira öreg, hogy bla..bla..bla...
- Hogy utaztál? – érdeklődött Charles, miközben berakta a cuccaimat a kocsiba.
- Fantasztikusan. A pasas, aki mellettem ült, csak kicsit volt rám berágva. – mosolyogtam, mintha én lennék a legszentebb ember a világon, mire mindhárman elnevettük magunkat.
- Izgulsz? – kérdezte anya.
- Soha életemben nem féltem még ennyire semmitől. – sóhajtottam.
- Akkor ne tedd. Inkább lazíts egy kicsit a vendégünkkel. – kacsintott rám anya, én pedig megszeppenve álltam ott, várva arra, hogy ki lesz a vendég.
- Szia. – intett hátulról hangosan Lottie.
- Ne! – vigyorodtam el, majd szorosan megöleltem. – Annyira örülök, hogy látlak.
- De! Jaj, én is neked. – mosolygott, majd mégegyszer megöleltük egymást és beszálltunk a kocsiba.
- Na lányok, mi a terv?
- Átjöhet hozzánk kicsit Lottie? – kérdeztem 17 éves stílusban, mire mindenki felnevetett.
- Ma nálunk is alszik.
Na igen, szerintem amikor ezt kimondta anya, akkor én akkorát sikítottam, hogy mindenkinek elromlott a hallása. Kicsit újra 18 évesnek éreztem magam.

Pár percen belül pedig beléptem a régi házba. Oda, ahol életem nagyrészét eddig töltöttem, ahonnan szereztem eddigi, majdnem összes emlékemet. A jó és rossz emlékeimet egyaránt, amik nem tűnnek el soha. De persze, egy percig nem tudtam volna létezni anélkül, hogy tudnám ,hogy Ő ott benn mihez ért hozzá, mit adott nekem, és, hogy miket mondott nekem itt... Nem tudtam azokra a dolgokra emlékezni, amelyekben ő nem szerepelt. Nem engedett teret a fejemben más dolgoknak.
- Hiányzik, mi? – kérdezte Lottie, miközben végigvizslatta a könnyes képem.
- Nagyon. – vágódtam le az ágyamra.
- Holnap láthatod. – megsimítottaa vállam.
- Félek, hogy nem lesz ugyanolyan, mint volt. – fúrtam a fejem a térdeimbe.
- Hát erre készülj fel, mert ez a biztos dolog. Nem lesz ugyanaz, de te sem vagy az. – hajtotta le a fejét úgy, hogy én is láthassam.
- Ne beszéljünk erről. Beszéljünk rólad. – próbáltam terelni a témát, de a legkisebb esélyt láttam arra, hogy akkor tényleg az érdekeljen, amit ő mond, és ne kattogjak.
- Én most azért vagyok itt, hogy erről beszéljünk. Úgy hogy gyerünk, add ki magadból, sírj!
- Nem tudok sírni.. – mondtam félve. – Mert.. úgy érzem, hogy ez nem történik meg, és az egész, egy hülye álom.
- De megtörténik... Mit fogsz neki mondani?.. – nézett rám a „szigorú" tekintetével Lottie.
- Nem tudom. Végül is, egy ilyen helyzetben mit lehetne mondani?
- Passz.. Szerintem én ezt mondanám: Szeretlek! Hallod? Ezt 5 évvel ezelőtt is elmondtam, de ahelyett, hogy elfogadtad volna elmentél, majd vissza akarsz kapni, mintha mi sem történt volna. A vicc az egészben pedig az, hogy 5 év alatt megjártam Amerikát és a boldogság hiányzik az életemből, mert az egyedül, csak te vagy. Soha nem is volt más, és soha nem is lesz... - taglalta(én lemeredten hallgattam). – Én valami ilyet mondanék neki. – nevetett, majd meglátta a meglepődöttségemet. – Jól vagy?
- Persze. Csak, ez nekem magas... Te miért tudod, hogy én mit érzek és mit kéne mondanom, ha én nem?! – törtem ki.
- Mert te rá gondolsz, rá nézel és eláll a szavad. Nem tudsz mit mondani, mert pontosan tudod, hogy ő mit mondana neked, és fejben lerendezitek a beszélgetést.. Túlságosan szeretitek egymást ahhoz, hogy képesek legyetek mondani bármit is..
Pár percen keresztül, csak bámultam magam elé, és megpróbáltam felfogni, amiket Lottie mondott. Annyira igaz volt minden szava, hogy az már fájt. Emlékszem anno, amikor Cory mondott nekem hasonlókat rólam és Bonnieról, csak akkor még nem voltunk egy pár.. És mindketten tudták, hogy mit érzek, mert konkrétan leírták azt, amit éreztem az adott pillanatban..
- Lottie. Megbocsájtasz nekem, ha én most egy kicsit elmegyek sétálni? – álltam fel hirtelen.
- Jól vagy? Minden rendben? – aggódó tekintetét mindig is szerettem. Olyan anya típus volt.
- Persze, csak.. azt hiszem, hogy le kell tisztáznom a dolgokat magamban. – kezdtem el öltözködni.
- Nem gondolod, hogy kicsit késő van már?
- Még csak kilenc óra van! New Yorkban ilyenkor még mindenki az utcán van. Meg tudom védeni magam.. – megpusziltam a homlokát és elindultam a bejárati ajtó felé. Egy halk, „de"-t hallottam, de nem válaszoltam rá.
- Hova mész? – kérdezte anyu a sötét konyhából kilépve.
- Kicsit muszáj kiszellőztetnem a gondolataimat a holnap előtt. – már kiléptem volna az ajtón, amikor anya visszarántott.
- Vigyázz magadra! – puszit nyomott az arcomra, majd elengedett.