Hayley & Bonnie

7. Fejezet: Angyal a hóban

- Mi az, hogy elmész a suliból? Mégis miért?! – kérdeztem tök megrémülten.
- Nem mondhatom el. Mindenesetre úgy gondolom, te vagy az egyetlen, akinek fontosabb tudnia róla.
– mondta diplomatikusan… mint egy felnőtt, bármennyi érzelem nélkül.
- Ha számodra fontos, hogy tudjak róla, az okát miért nem mondod meg. – fogtam meg a karját, mire ő
feljajdult.. – Mi a..? – néztem az arcára, majd felhúztam a pulóverét, már amennyire tudtam. – Veled
meg mi történt?! – bámultam a karjára, ami néhány helyen fel volt vágva…
Elsírta magát. Ennyit a diplomatikusságról. Meg szerettem volna ölelni.. De ellökött magától. És
elrohant. Én pedig ott maradtam a tónál egyetlen szó nélkül, azt hallva, hogy Elmegyek a suliból..
Folyamatosan. És reméltem, hogy csak egy álom. Pedig a valóság volt. Nagyon is az…
Ezek után csak egy dolgot tehettem. Nem, nem kerestem meg, mivel tudom, hogy hazarohant. És,
ahogy tapasztalom, nem érdemes ilyenkor utána menni, majd lenyugszik, és elmond mindent… Vagy
nem. Legalábbis a mi esetünkben. Küldtem neki egy Sms-t.
„ Mondd el, amit nem lehet, és én is elmondok valami nagy titkot!”
Nem sokkal később ezt az üzenetet kaptam vissza.
„Ha elmondom többet nem állsz szóba velem” – Bonnie.
„Miből gondolod? Annyira nem lehet borzasztó…”
„ Csak tudom. 10-es skálán minimum 20-as az én titkom.” – Bonnie.
„Én nem szólok egy szót se a sajátomról…Úgy érzem sokkal rosszabb”
„?!.. Tudod mit? Legyen. Elmondom. De csak holnap délután… A tónál?! Viszont meg kell ígérned,
hogy te is elmondod!” – Bonnie.
„Áll az alku!”
Ezek voltak az üzeneteink… Már csak azt nem tudom, hogy fogom neki elmondani egy titkomat,
mikor nincs olyanom. Illetve van, de azt nem mondhatom el neki. Mármint elmondhatnám. Naná,
hogy elmondhatnám, csak valószínűleg képen röhögne. Ezek után pedig, tényleg nem állna velem
többet szóba. Nem mondhatom el neki, de mivel nincs jobb titkom, ezért ezt kell elmondanom.. Két
kérdésem van. Az egyik a Hogyan? A másik pedig, hogy Hogyan készüljek fel a teljes elutasításra?
Ezek között a kérdések között 3 embert kellett megkeresnem. Cory, Lottie és Spencer volt ez a három
ember. Ők teljes mértékben tudtak mindenről.
Első emberként Spencert választottam. Még pont volt időm átmenni hozzá, hogy megbeszéljük a
dolgokat, bár már így is csak 1 órám volt, addig, hogy haza kelljen mennem, mert sötétedik. Mielőtt
megkérdeznétek, nem kezelnek gyerekként.. Én félek a sötétben. Gyerekes félelem, de még nem
sikerült legyőznöm.
Megérkeztem hozzájuk. Hála Istennek, anyukája otthon volt a hugával, így tudtam vele nyugodtan
beszélgetni.
- El kell mondanom Bonnienak. – mondtam halkabb-hangosabb szívdobbanásokkal.
- Mi? Hogy-hogy? Azt hittem nem akarod neki elmondani. Mert tönkreteheti a khmmm
„barátságotokat”. – köhintett egyet.
- Miért köhögsz?... Szerinted nem vagyunk jó barátok? – meredtem rá teljesen.
- Mert ti barátok vagytok?... Külsőre nem úgy néz ki… - mondta kedvesen. – Mindig ölelgetitek
egymást, ami nem is furcsa, mert sokszor mi is szoktunk ölelkezni, de rengetegszer adtok puszit,
fogdossátok egymás kezét, és nem mindennapi ölelések is akadnak bőven. – realizáltam, amit
mondott. Bassza meg, de igaza volt. – A fő pont, hogy nem is te kezded általában, hanem ő.
- Nem hiszem el, hogy ezt gondoljátok, ez egy viszonylag normális barátság… - mondtam torkomat
megköszörülve
- Pedig hidd, mert igaz… Sokkal boldogabb vagy, mióta ismered őt nem?.. Sőt, ő még annál inkább.
Miért ne lehetne benne is ugyanaz, mint benned.. Kétség. Merj! Mondd meg neki!
- Nincs hozzá elég bátorságom…
- Majd ha meglátod, lesz!
- Biztos vagy benne?.. – néztem rá félve.
- 3 millió százalékban.
Egy ideig még elbeszélgettünk egyéb dolgokról is, nem csak „rólunk”. Szürcsölgettem vele egy kis
kakaót is, de aztán haza kellett mennem, mert sötét volt már így is mikor elindultam.
Aznap este, csak annyit álmodtam, hogy elmondtam Bonnienak mindent, és kinevetett. Elrohant és
többet nem akart látni. Könnyes szemmel keltem ki az ágyból… Ma vár rám mindez… Inkább beteget
színlelek, és nem megyek suliba… Nem ez gyerekes megoldás lenne.
A suliba menet azon járt az agyam, hogy mégis, hogyan mondjam el neki. Legyek teljesen őszinte,
vagy csak dobjam be lazán, hogy: Szeretlek, de majd elmúlik, ne is foglalkozz vele!.. Na amikor ezt
így kimondtam, elkezdtem nevetni. Az utca közepén értitek. Kicsit sem lehetett furcsa, hogy
magamban nevetek.
Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Cory volt az.
- Szia! – mosolygott rám.
- Szia! Mizu? – kérdeztem vidáman.
- Semmi extra… Min nevettél az előbb? – tudakolódott.
- Csak azon, hogy… hogy..
- Hogy…? – húzta fel a szemöldökét.
- Hogy mégis hogyan fogom elmondani neki, hogy szeretem… Bonnienak. El kell mondanom, egy
cserés titok elmondás miatt, ami nagyon fontos. – próbáltam érthetően elhadarni.
- Ennek örülök. Végre. – mosolygott rám.
- Miért végre? – néztem rá felcsillanó szemekkel.
- Mert végre teljesen őszintén fogsz vele beszélni. És ő is teljesen őszinte lesz. – mondta lazán. -
Ennek örülök.
Csak egy mosollyal próbáltam leplezni azt az idegességet, ami bennem volt. Ami annyira felkavart,
hogy nem tudtam koncentrálni az órákon rendesen, és amit csak jobban előhozott belőlem az sms,
amit Ronan írt:
„Ha megbántod, velem gyűlik meg a bajod… - R”
Az a helyzet, hogy az alatt a kis idő alatt, amikor sikerült jobban megismernem Bonniet, megismertem
Ronan-t is. Ő, Bonnienak olyan, mintha a bátyja lenne. A testőre. Bonnie azt mondta nekem, hogy
kedvel engem. Én is ezt gondoltam egészen eddig.
Kinn álltunk a folyosón utolsó óra előtt Lottieval.
- El fogom mondani Bonnienak… - mondtam hirtelen a szavába vágva. De azonnal rám figyelt.
- Hogy mi?! Megőrültél? Nem mondhatod el neki!
- Miért nem? Nem veszthetek vele semmit… - hajtottam le a fejem.
- De veszthetsz, tudod, hogy ez mennyiben megváltoztatná az életedet?! – magyarázott, mikor kilépett
Cory.
- Min megy a vita? – szólt közbe.
- El akarja mondani Bonnienak! – mondta hirtelen Lottie.
- Tudom. – vonta meg a vállát Cory.
- Hogy mi van?! Neked ennyit jelent? Egy vállvonás? Szerinted nem őrültség? – kérdezősködött
folyamatosan.
- Miért lenne őrültség? Legalább most őszintén fognak beszélni egymással. – vágta rá egyből.
- Khm.. Én is itt vagyok. De folytassátok csak. – mondtam határozatlanul.
Öcsém. Veszekedtek ezek a becsengetés végéig. Egyiküket sem érdekelte, hogy mi történik éppen.
Pedig….
Ez történt:
„Nem tudok elmenni a tóhoz!” – 15:02 – Bonnie
„H-H?!” – 15:04 – Hayley
„Nem vagyok képes elmondani.” – 15:10 – Bonnie..
Tehát. Délután nem fogunk találkozni.. És kár volt ezen agyalnom napokat. De… Hiányzik. Ma
egyszer láttam a suliban, és még csak nem is mosolygott rám, inkább elnézett másfele… De miért? Mi
lehet ilyen borzasztó dolog, amit nem mondhat el nekem? Csak nem megölt valakit?! De persze, majd
szerintem is, ez a kis angyal, egy sorozatgyilkos..(minek hívtam az imént?)
Hazaértem a suliból. Lefeküdtem az ágyamra, és gondolkodtam. Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat
és szétterülve bámultam a plafont. Miért pont ő?! Miért pont ő kell nekem, az kit soha nem kaphatok
meg. Túl tökéletes hozzám. Soha nem kezdene lánnyal, illetve olyan lánnyal, mint én… Nem vagyok
egy szépség, ő pedig tökéletes…
Nem sokkal 6 óra után kaptam egy ilyen sms-t:
„10-kor ott állok majd a házatoknál az ablakod alatt!” – Bonnie.
„Ott találkozunk!” – Hayley
Kész. Végem van. Ma öngyilkossági merényletet követek el. Fel kell készülnöm mit mondok. Hogy,
hogyan mondom. Minden most dől el. És mi van, ha véletlenül igaza lenne Corynak és Spencernek?!
Hogy ő is esetleg érez valamit. Kizárt dolog. Nem lehet. Vagy mégis? Oké, drága agyacskám most állj
le, mert a végén még valami maradandó károsodást szenvedsz ennyi gondolattól.
Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, a hasam befeszült. Vacsoránál is alig tudtam
enni, mert csak rá gondoltam. Egy név járt a fejemben, az ő neve. Ki más neve lett volna. Hiszen
szeretem…
- Nem vagy éhes? – kérdezte anya aggodalmasan.
- Nem, sokat ettem délután, mert… a suli büfében vettem magamnak egy chipset. – próbáltam ügyesen
hazudni.
- Már mindent értek, de már 1000 és 1szer elmondtam, hogy ne vegyél olyan drágán ételt magadnak
Manó! – bírtam, hogy 18 voltam és még mindig Manónak hívott anyu. Régi szép idők.
- Oké, anyu ígérem többet nem fogok.
A vacsora úgy, ahogyan elfogyott. Fáj a hasam. Mintha szúrna… De ez nem lehet, pont most. Alig
kapok levegőt. Remélem majd nem Bonnienak kell hívnia a mentőt, hogyha elájulok. Bár azok után,
amit mondani fogok neki, ő fog elájulni és nem én, legalábbis szerintem.
21:45 és Semmi. Se egy sms, se semmi. Negyed órám hátra van. Mit csináljak?! Ekkor hallottam meg,
amint egy kő koppant az ablakomon. Nagyon megijedtem, de a kábulatból hirtelen feloldódva,
kinéztem. Bonnie volt…(Ki más lett volna 10 órakor?!). A fekete kabátját viselte, egy magasabb sarkú
barna csizmával, fekete kötött sállal a nyakában. Úgy nézett ki, mint egy angyal, akit leöntöttek
hamuval. Akaratlanul is elmosolyodtam. Majd ezek után gyorsan lesiettem hozzá.
Amikor leértem, elkezdett hullani a hó. Az 1. hó ezen a télen. Persze csak pelyhekben, de varázslatos
volt. Kár tönkretenni ezt az estét. – gondoltam.

Bonnie rögtön kézbe is vette az irányítást.
- Kezded te, vagy kezdjem én? – nézett rám határozottan.
- Kő, papír, olló? – kérdeztem.
- Legyen. – mondta.
- Kő! – vágtam rá.
- Papír! – mondta velem együtt.
- Rendben, akkor kezdem én. – nagy levegőt vettem, és elkezdtem mondani:
Bonnie. Van egy hatalmas titkom, amiről nem tudsz. Egy rettentően fontos dolog, amit nem
árulhattam el neked, mert többet nem állnál, illetve nem fogsz velem szóba állni, mikor meghallod.
Szeretlek! – itt elkerekedett a szeme, és közbe akart szólni de lecsitítottam.:
Mielőtt elhúznál csak hallgass végig. Nincs még egy olyan ember ezen a földön, akit úgy szeretnének,
mint én téged. Fogalmam sincs, hogy miért pont te. Csak azt tudom, ha veled vagyok, sokkal jobb
ember vagyok, mint általában. Ha a kezed melegségét érzem az arcomon, mintha minden problémám
megoldódna, mintha eltűnne minden, és csak mi lennénk. És csak te létezel számomra. Ha szeretnél
azonnal elmehetsz, nem kell többet keresned, mert megérteném, ha többet nem akarnál velem szóba
állni… - itt. Ez volt az a pont, hogy rátette az ujját az ajkamra, közelebb lépett két lépést, megfogta a
kezem, és megcsókolt. Mintha a mennyben lennék, vagy ez egy ilyen szép álom. Az ajkai olyan
forróak voltak, mintha lángoltak volna, a másik kezét, amivel nem csinált semmit, csak szimplán az
arcomra tette…
Amikor a csóknak vége lett…
- Nekem is van egy titkom a számodra. – mosolyodott el. – Én is Szeretlek! Veled akarok lenni,
mással nem, csak veled. És, ahogy elmondtad az előbb, hogy mit érzel, annyira örülök neki, mert azt
hittem, hogy soha… Soha nem viszonoznád azt, ahogy érzek irántad. Azóta, amióta először láttalak a
tónál, nem tudtalak kiverni a fejemből.
Ekkor én léptem hozzám még közelebb, és én csókoltam meg újra. És újra, és újra. Közben egyet
hátrált, és megcsúszott valamiben, és mivel az én kezeim összekulcsolódtak a hátán, ezért együtt
elestünk. Eltűrtem a haját a szeméből, és adtam a homlokára, az orrára, és a szájára egy puszit. Csak
ketten voltunk. Senki más nem hallott semmit. Szorosan magamhoz öleltem. Már az enyém. Olyan
törékeny volt, a teste pedig olyan meleg, hogy féltem, hogy valami baja lesz a kezeim közt. De nem
lett, csak szorosabban hozzám bújt, és nem akart elereszteni. Majd suttogva megkérdezte:
- Ugye ez nem csak egy álom?
- Hasonló érzéseim vannak… De nem. Ez nem csak egy álom.
- Érzem…
- Mit?
- Az érzéseidet… Csodálom, hogy ekkora pulzussal nem ájultál el. – nevetett.
- Álljunk fel… Nem szeretném, ha megfáznál. – mondtam aggodalmasan.
- Melletted nem fázhatok meg. – mondta a szemembe nézve, mikor felálltunk, majd hirtelen
megcsörrent a telefonja. Kapott egy sms-t.
- Kitől?
- Ez csak az öcsém, Trevor. – nézte a nevet. – Siess! – olvasta az üzenetet.
- Ha menned kell, akkor menj… - mondtam fejet lehajtva.
- Drágám, ugye tudod, hogy a most történtek nem fognak kitörlődni az emlékezetemből? – mosolygott
rám.
- Persze, csak… Semmi. – vetettem el a témát.
- Csak? – pásztázott.
- Csak nem szeretném, hogy elmenj. – próbáltam nem elpirulva, lazán közölni ezt vele.
- Elhiszed, hogy ebben a pillanatban én sem szeretnék? – mosolygott rám.
Közelebb húzódott, és adott még egy csókot. Mintha repülnék, mikor megcsókol. Elveszíti testem minden földi terhét, mikor egy angyal elrepít a mennybe. Ezután már tényleg mennie kellett. Úgyhogy
mindketten adtunk egy-egy homlok puszit a másiknak, és ő elment. Én pedig csak meredtem rá, a
távolba, amikor vissza-visszafordult… Csak mosolygott boldognak tűnt, és valójában boldog is volt.
Életem egyik legszebb, ha nem a legszebb estéje volt ez. Olyan volt, mint egy tündérmese. Még az
udvarról mindenkinek küldtem egy smst ezzel a szöveggel:
„Elmondtam neki, hogy szeretem! De, ami a legfontosabb, hogy ő is szeret!^^ És megcsókolt többször
is… És… A többit majd élőben ;) ”