Hayley & Bonnie

12. Fejezet: Emlékek - 1. rész

- Bonnie! Bonnie! - hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltozza... Elkezdtem kinyitni a szemem....
Legalábbis próbálkoztam..
- Azt hiszem ébredezik! - már tisztán hallottam Lottie hangját. - Bonnie! Hallasz engem?
Elkezdtem köhögni... Így észrevettem, hogy a kórházban vagyok. David, Mrs. Ventie, Lottie és Cory
álltak körül.
- Mi..... Mi történt? - kérdeztem erőtlenül, miközben próbáltam felülni, ugyanis láttam, hogy a folyosó
közepén fekszem.
- Elájultál... Olyan fél percre. - mondta Cory.
- Tessék, itt van egy kis víz! - nyújtotta oda a vizespoharat nekem David.
Sikerült felülnöm. Egyből lehúztam azt a kis vizet, mire mindegyikükön láttam azt, hogy megnyugodtak.
- Jól vagyok.. Mármint voltam már jobban is. - mosolyogtam.
- Úgy tűnik, hogy nincs nagyobb probléma. - mondta David. - Nekem most mennem kell, mert vár rám
még egy műtét. - és a dokibácsi otthagyott minket.
- Mrs. Ventie én nagyon sajnálom... - hajtottam le a fejem szomorúan.
- Ugyan Bonnie. Ez nem a te hibád.. - mosolygott rám Hayley anyukája.
Eközben megérkezett anyukám is, mert hamar terjedt a hír, hogy egy Bonnie nevű szőke lány elájult a
folyosón, és történetesen anyukám itt dolgozik, mint szülészorvos.
- Kicsim, jól vagy? - kérdezte anyu, miközben megölelt. - Mi történt?
- Jól vagyok. - mosolyogtam rá.
- Csak leesett a vércukra és a vérnyomása. - mondta nemes egyszerűséggel Cory.
- Nagyon megijesztettél édesem! - mondta anyu. - Vegyél magadnak valamit enni! - és a kezembe
nyomott egy kis pénzt.
- Van kajám anyu. - mondtam.
- Hogy-hogy itt vagy a kórházban? - kezdte elterelni a témát. Hayleyhez jöttél? - bólintottam. - És, hogy
van?
- Jobban, mint tegnap. De továbbra is Bonnie az egyetlen, akire nem emlékszik. - mondta Mrs. Ventie.
- Milyen különös, pedig nagyon jó barátnők... - kezdett el gondolkodni anyukám. - Nekem vissza kell
mennem dolgozni. Megleszel édesem?
- Persze. - mosolyogtam vissza.
- Adott egy puszit, aztán visszament.
Felálltam. De beszélnem kell Mrs. Ventievel.
- Honnan tudja, hogy én meg Hayley.... szóval, hogy... - próbálkoztam.
- Hogy szerelmesek vagytok? - mosolygott. - Tudod Bonnie, én már sok mindent megéltem, tudom
milyen a szerelem...
- És nem haragszik rám?
- Ugyan, dehogy.... Mióta Hayley ismer téged, sokkal boldogabb... És szeretném, ha ez így is maradna.
Az apjával ne törődj... Soha nem volt normális, és soha nem is lesz... És... Hayley emlékszik már
valamire? - kérdezte halkan.
- Csak néhány apróságra, amit elmeséltem neki... Attól félek, hogy már nem érez irántam semmit... -
csordult ki a mai napon az első könnycsepp a szememből.
- Bonnie, csak az emlékei tűntek el, az érzései nem... - nyugtatgatott Eva. - Ám biztos vagyok benne, hogyha emlékezni kezd rád teljesen előjön minden érzése...
- Remélem... Nézze! Úgy alszik, mint egy kis nyuszi...
- Mindig így szokott. Arcig felhúzott takaróval, akár 40 fok is lehet. - nevetett fel az anyukája.
- Nekem mennem kéne... Szeretnék neki csinálni egy kis emléktárat...
- Menj csak. Itt jó helyen van. - integettek a többiek.
Hazamentem, közben kicsit kiszellőztettem a gondolataimat Ronannel a tónál... És megint körbesétáltunk,
csak most nem várt rám a csoda a túloldalon..
- Emlékezni fog rád! Kizárt, hogy elfelejtett... - mondta együttérzően Ron.
- Tudom... Nem is ettől félek... - válaszoltam szomorúan. - Inkább attól, ha emlékezni fog rám, akkor
majd haragudni fog...
- Ettől ne félj. Túlságosan szeret téged ő ahhoz, hogy ilyen probléma legyen. - ölelt át Ronan... Bár nem
az ő ölelésére vágytam... De most ez is nagyon jól esett.
- Itt van még Hayley vérszerinti apja, aki meg tudna ölni, mert a lányával járok...
- Ő honnan tudja? - kerekedett el Ronan szeme.
- Hayley anyja és apja összevitatkoztak ma a kórházban a folyosón.. És Mrs. Ventie elmondta neki...
- És ő honnan tudja?
- Ő rájött... Végülis nem lehetett nehéz... Emlékszem, amikor bemutatott a szüleinek...
,,- Anya, itthon vagytok? - kiáltott hangosan, miközben izgatottan megszorította a kezem.
- Igen! - mondta az anyukája a konyhából kilépve. - Hát ő kicsoda? - méregetett kedvesen.
- Ő Bonnie. Az egyik barátnőm. - mosolygott Hayley.
- Örvendek Bonnie. - nyújtotta a kezét.
- Én is Mrs. Ventie. - válaszoltam.
- Akkor mi most felmegyünk, aztán megnézünk egy filmet, jó? - kérdezte Hayley bájosan.
- Rendben...
Majd megragadta a kezem és "felrűncigált" az emeletre. Lehuppant az ágyra, majd megkérdezte, hogy
milyen filmet nézzünk...."
- Úgy mesélsz róla, mintha legalább 1000 éve ismernéd... - kuncogott Ron.
- Mert úgy érzem, mint legalább annyi ideje ismerném... Mintha egész életemben ismertem volna...
- Ha neked ő az a bizonyos nagy "Ő", akkor nagyon szerencsésnek mondhatod magad, hogy ilyen hamar
megtaláltad.. - mondta mosolyogva.
- És hamar elvesztettem..
- Ne mondj ilyet... - bíztatott.
Ekkor kaptam egy értesítést, hogy valaki üzenetet küldött... Cory volt az megint...
,, Szerintem nem kell aggódnod:
- Cory. Ki ez a lány? - kérdezte szomorúan Hay.
- Melyik?
- Bonnie... Ki ő?... - nézett rám könnyes szemmel.
- Ne sírj... Majd emlékezni fogsz rá... Vagy talán már emlékszel? - kérdeztem tőle mosolyogva és
kíváncsian.
- Vannak emlékképek... Egy-két dolog eszembe jutott... Amikor énekelt a tónál...
- Ő mesélte neked?
- Nem.. Csak eszembe jutott, mert nem tudok másra gondolni...
- Miért nem?
- Az én helyemben téged nem érdekelne, hogy ő kicsoda?... Vajon majd holnap is eljön?
- Ha rajta múlik akkor biztos vagyok benne...
- Olyan aranyos lánynak tűnik...
- Hidd el... Ő nagyon szeret téged.
- Nagyon sajnálom...
- Mit?
- Hogy nem emlékszem rá... Pedig annyira kedves velem...
- Ne aggódj. Majd emlékezni fogsz. Adj időt magadnak...
- Talán igazad van...
A helyedben nem aggódnék amiatt, hogy nem fog rád emlékezni. Szerintem fél az emlékeitől.. Segítsetek
egymásnak... Egyszerűbb lesz úgy. ;) " - 14:32
- Ronan, ezt olvasd el!.. - mondtam halkan.. Könnyekkel kűszködve.
Ronan átvette a telefonom, elolvasta, és elmosolyodott...
- És még azt mondják a tudósok, hogy nics tudatalatti kapcsolat két ember között.... Jó vicc.
- Vajon tényleg ennyire szeret?...
- Ebben nem kételkednék a helyedben...
- Tudod mit? Csinálok neki valami... Valamilyen emlékkártyákat, vagy nem is tudom. - jutott eszembe
hirtelen egy remek ötlet..
- Ez nem is rossz.
- Akkor gyere! - kezdtem el rohanni visszafelé...
- Mi?.. De? Miért? - nevetett Ronan..
Amikor az ember eltervez valamit, de nem sikerül neki megvalósítani a dolgokat, akkor úgy érzi
elveszett... Aztán eszébe jut egy ötlet, ami mindent megváltoztat... De ez csak akkor sikerülhet, hogyha a
megfelelő személlyel van... Ő nekem a nap, a hold, a csillagok... Az űr, ami volt eltűnt, mióta a részemmé
vált.. Minden egyes szavával, érintésével, csókjával egyre mélyebbre, és mélyebbre ásta magát bennem,
mire annyira mélyen van, hogy a visszaút már nem megy... Rettentően love sztorisan hangzik ez az
egész... De higyjétek el, tényleg ilyen érzés volt... Amikor ott sétáltunk a tónál... Amikor elmondta, hogy
szeret... Amikor megvígasztalt, mert elesett miattam és beverte a fejét... Soha nem bántott.. Nem volt egy
rossz szava sem hozzám... Csak annyit akart, hogy vállaljam fel, hogy én szeretem őt... És ez nem is lett
volna nehéz, hiszen ki ne szeretne, egy ilyen lányt... Aki boldoggá teszi, és megnevetteti, és a hangjával
gyönyörködteti... Aki az ölelésében tartja... És el nem eresztené... Mert szereti...
Ronnal otthon elkezdtük megírni az emlékkártyákat Hayleynek. Kivágtunk néhány darab lapocskát,
miközben nagyon sok, kis mozzanatot, apró emléket elmeséltem neki.
- És mikor érezted azt legelőször, hogy "kell" neked? - kérdezte halkan, mosolyogva.
- A floorball meccs után... Amikor a szertárba mentem utána... - nevettem fel.
- Minek mentél te utána?
- Éppen össze voltunk veszve... és akkor....
,, - Miért jöttél? - kérdezte kicsit mérgesen.
- Elmenjek? - hátráltam eggyet, hátha elküld de..
- Nem kell.
És akkor láttam, hogy jobb oldalról megindult az összes labda, és rá fog dőlni.. Ellöktem onnan, nehogy
ráessen mindegyik... És akkor ott térdeltem vele szemben, ahogy napfény ránk világított... Belenézett a
szemembe... Azzal a két szép őzike szemével és elvesztem... Csak néztem volna sokáig.. Mire
észrevettem, hogy hozzám ér, és eltűri a hajamat.. De a keze nem mozdult, csak akarva-akaratlanul és
rajtamaradt az arcomon.... Én pedig megfogtam... Mert féltem, féltem, hogy elveszthetem.... És elkezdtem
érezni, hogy a szívem egyre hevesebben ver...."
- És ő erre mit szólt?
- Semmit... Nem szólt. Meglepődött... De ahogy mosolygott rám, elkezdtem érezni, hogy valami nagyon
nincs rendben bennem.
- És... anyudéknak mikor akarod elmondani, hogy barátnőd van? - kérdezte kicsit félve.
- Még kis idő kell... Most egyébként is csak Hayley a fontos.... Soha nem állt még ilyen közel hozzám
senki annyira, mint ő...
- Soha nem szerettél még ennyire senkit. Megéri?
- Ha ő nem lenne elveszett lennék...
Ezt lezárva folytattuk a kártyák megírását. Néhol felnevettem, néha pedig komolyan meredtem a lapra...
Féltem egy kicsit, hogyha majd eszébe jutnak a dolgok, akkor megijed tőlem...
- Szerinted így jók lesznek? - kérdeztem vigyorogva.
- Biztosan tetszeni fognak neki. - kacsintott rám Ron.
- Ma bemenjek még hozzá, vagy szerinted már késő van?
- Inkább trükközz egy kicsit. - nevetett csalafintán.
- Hogy érted?
- Oszd szét az emlékeiteket. Mondjuk Lottie, Cory és magad között. A legfontosabb emlékeidet tartsd
meg, és akkor add oda, amikor úgy érzed már nagyon közel vagy hozzá... Viszont veled kapcsolatban
biztos nem lesz őszínte a kezdeti időszakban, mert elkezd emlékezni, és előjönnek az érzések... De
Corynak és Lottienak elmondhatja ezeket.
- Ronan, te egy zseni vagy. - és megöleltem.
- Még szép, hogy az vagyok. - vigyorgott.
- A barátodat is ezzel a mosolyoddal csábítod? -
- Nem. Ő csábít engem. - válaszolt viccesen.
Elővettem a telefonomat és felhívtam Coryt, de Lottie vette fel a telefont.
- Szia!
- Szia Bonnie. - szólt bele kedvesen.
- Ohh szia Lottie. Öhhm ráértek most, vagy még ott vagytok a kórházban?
- Még itt vagyunk. Cory épp Hayleyvel beszélget... Nem tudod elképzelni, mennyire hiányol.
- Tényleg? - kerekedett el a szemem.
- Ahhoz képest, hogy nem emlékszik rád, nagyon... Csak rólad beszél, folyamatosan azt kérdezgeti, ki
vagy te... és szomorú... Kicsit olyan, mint a baleset előtt. - nevetett.
- Miért szomorú?
- Bántja, hogy fájdalmat okoz neked...
- Szerinted még bemenjek hozzá ma a kórházba?
- Ne.. azt semmiképpen... Már nagyon fáradt, most is mindjárt elalszik... Egyébként, miért hívtál?
- Mert ha végeztetek nála, akkor beszélnünk kéne. Gyertek ki a tóhoz.
- Jézusom, ugye nincs baj?
- Nem, dehogyis...
- Rendben. Akkor megnyugodtam. Olyan 5 fele ott leszünk.
- Szió!
Felöltöztem, összeszedtem a kártyákat, és elindultam a tóhoz. Eddigre Ron már rég elment, mert randija
volt Scottal. Így hát egyedül bandukoltam, egészen addig, ameddig meg nem láttam Lottiet és Coryt.
Odamentem hozzájuk, és elmagyaráztam nekik a történteket. És az elképzelésemet is...
- Ez nem is rossz ötlet... Ám nekünk is van egy kis hírünk...
- Úristen, mi az?... Történt valami Hayleyvel? - kérdeztem félve.
- Igen, ami azt illeti..... De inkább veled kapcsolatos.
- Mi van velem? Beteg vagyok?
- Nem.. - nevetett fel Cory. Dehogyis.
- Hát mondjátok már!
- Annyi a lényeg, hogy szerintünk egy picit pihenned kéne, mert nagyon fáradtnak tűnsz mostanában...
- Csodálkoztok? Az, akit szeretek kórházban fekszik.
- Nem Bonnie nem érted... Mentálisan és fizikailag is fáradt vagy. Alig ettél a napokban... Haza kéne
menned és kipihenni magad. David még igazolást is adott holnapra a suliba, és tilos meglátogatnod
holnap Hayleyt.. Két okból is. Az egyik, hogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy miképpen reagálna, ha
holnap nem mennél be hozzá, a másik pedig az, hogy nem szeretnénk, hogy darabjaira hullva lásson csak
téged... - mondta férfiasan Cory.
- De... Meglátogatnom meg kell.... Maximum, akkor amikor alszik.. Mert megígértem neki...
- Nem. Majd írunk egy kis üzenetet neki...
- De az emlékkártyák...
- Nyugi megmutatunk neki párat. - nyugtatgatott Lottie.
- Mutassátok meg neki az első 5-öt...
- Rendben, de te most menj haza. És pihenj! Ez parancs! - ezzel véget vetve a beszélgetésnek Cory
hazaküldött...
Igaza lehetett, ugyanis, ahogy hazaértem.. Beestem az ágyamba..